Egy pillanatig Súja azt hitte,
hogy a megszokott tantermükben vannak.
Persze ez nem a 3/b tanterme,
de van katedra, egy kopott tábla, attól balra fent egy nagy képernyős tévé
állványostul, meg csőlábú asztalok és székek sorakoznak. Súja helyén egy
padfirka, „a Vezér a katonaruhás csajokra gerjed”, mintegy a rendszernek szánt
üzenetként valami vésőszerűséggel a pad sarkába faragva. De a lényeg, hogy az
állógallérú diákegyenruhás fiúk és a matrózblúzos lányok, a negyvenegy
osztálytárs, akik az előbb még (legalábbis feltehetőleg) mind a buszon utaztak,
rendesen a saját helyükön ülnek. Ha leszámítjuk, hogy ki-ki a maga módján a
székre vagy az asztalra dől és alszik.
Súja a folyosó felőli (mármint
ha ez a hely ugyanolyan felépítésű, mint az iskolájuk) füstüveg ablak melletti
padtól kezdve komótosan körbejáratta tekintetét. Nagyon úgy látszott, hogy csak
ő volt ébren. Balra kicsit előrébb, a terem közepe felé Kuninobu Jositoki, a mögötte
lévő széken Nakagava Noriko, Jositoki túloldalán pedig Mimura Sindzsi, az asztalukra
borulva alszanak, mint megannyi zsák. A bal ablaknál Szugimura Hiroki
tagbaszakadt testével szintén a padra dőlt (Súja ekkor végre felismerte, hogy
az ülésrend ugyanaz, mint a Siroivai Középiskola 3/b osztálytermében). Arra is
rájött, hogy miért érezte magát olyan furcsán. Hirokin túl azt a részt, ahol az
ablaknak kellene lennie, valami fekete deszkaréteg borítja. Vaslemez lehet?
Felszíne ridegen visszaveri a plafonon sorakozó neonlámpákból ráeső tompa
fényt. A füstüvegen túl a folyosó is sötétbe burkolózik, lehet, hogy annak is
ugyanúgy be vannak deszkázva az ablakai. Nem tudni, nappal van-e vagy éjszaka.
Súja az órájára nézett. Pont
egy órát mutatott. Hajnal? Délután? A dátum „THU/22”. Ezek szerint, hacsak nem
állították át az óráját, bő három óra telt el azóta, hogy rájött a buszban az
álmosság, most másnap kora hajnal – vagy másnap délután van. Jó, ez még oké. De…
Súja körbejártatta szemét
osztálytársain.
Itt valami nincs rendben. Jó,
hát egészében véve furcsa helyzet, de még valami nem hagyta nyugodni.
Súja rögtön rá is jött, mi az.
Az asztalra boruló Noriko matrózblúzának gallérja alól egy ezüstszínű, szorosan
a nyakára illesztett fémpánt villant elő. Kuninobu Jositokié az egyenruha
állógallérja miatt nem volt jól látható, de az ő nyakán is kivehető volt.
Mimura Sindzsinek is, Szugimura Hirokinak is, és mindenki másnak is volt.
Súja agyán hirtelen átfutott
egy gondolat, és jobb kezét saját nyakához emelte.
Kemény és hideg érintése volt.
Nem tévedett, az ő nyakán is volt egy ugyanolyan valami.
Egy kicsit megrángatta, de erős
szerkezetű volt, nem jött le. Ahogy rájött, hogy rajta van, valahogy nehezebben
ment a légzés. Nyakörv! Nyakörv, a rohadt életbe, nem vagyunk mi kutyák!
Súja egy darabig piszkálta, de
aztán feladta. Ennél fontosabb, hogy…
Mi van az osztálykirándulással?
Ezen gondolkozott, amikor észrevette, hogy a
sporttáskája, amelyben a holmija volt, ott hever a lába mellett a földön.
Tegnap este csak belehányta a váltás ruhát, a törülközőt, a városnézéshez való,
iskola által biztosított jegyzetfüzetet és egy üveg Bourbont. A többiek lábánál
is ugyanúgy ott volt a csomagjuk.
Egyszer csak nagy hanggal kivágódott
a katedra felőli ajtó, mire Súja felkapta a fejét.
Egy férfi jött be.
Alacsony, zömök testalkata és
rövid lába volt, amelyet mintha csak ráadásként kapcsoltak volna a testére.
Sima halványbézs színű nadrágot, szürke kabátot és sötétvörös nyakkendőt
hordott, fekete bebújós cipővel. Minden ruhadarabja elnyűttnek tűnt. Kabátja gallérján
a barackszínű jelvény mutatta, hogy a kormány embere. Arca pirospozsgás. A
legjellegzetesebb mégis hajviselete volt: haja a válláig ért, és kibontva
hordta, mint egy fiatal lány. Sújának egy feketén szerzett Joan Baez-kazetta
rossz minőségű, fénymásolt borítóját juttatta eszébe.
A férfi felállt a katedrára, és
körbenézett. A pillantása viszonylag hátul, Súja arcán állt meg, aki (ha ez nem
álom) egyedül volt ébren a teremben.
Jó tíz percen át szemlélték
egymást. Időközben a többiek is ébredeztek, és a teremben feszült suttogás
hallatszott, ezért a férfi levette a szemét Sújáról. A hangok azokat is
felébresztették, akik mélyen aludtak.
Súja újra körbenézett a
teremben. Ébredező osztálytársainak zavarodott volt a tekintete. Fogalmuk
sincs, mi történt. Kuninobu Jositoki hátrafordult, és találkozott a tekintetük.
Súja rámutatott a nyakörvre, és félrehajtotta a fejét, mire Jositoki odakapott
a saját nyakához, és kétségbeesés ült ki az arcára. Utána, nem tudni, miért, néhányszor
jobbra-balra rázta a fejét, majd visszafordult a katedra felé. Nakagava Noriko
kábán bámult rá, de Súja a vállrándításon kívül mást nem tudott csinálni.
Végül mindenki felébredt, és a
férfi megszólalt. Derűs hangja volt.
– Felébredtetek? No, jól
aludtatok?
Senki nem szólt egy szót sem.
Még a fiúk és a lányok külön bejáratú tréfacsinálói, Szeto Jutaka és Nakagava
Juka (lányok, 16.) sem mukkantak meg.
– Na, kérem szépen, akkor
most elmondom, mi következik. Először is, én vagyok az új osztályfőnökötök. A nevem
Szakamocsi Kinpacu.
A férfi, aki Szakamocsinak
nevezte magát, odafordult a táblához, és krétát ragadva nagy betűkkel felírta a nevét. Hülye egy név. Bár ha figyelembe
vesszük a körülményeket, elképzelhető, hogy álnév.
Elöl hirtelen felpattant Ucumi
Jukie, a lány osztálytitkár.
– Nem értem – közölte.
Mindenki felé nézett. Az arcán eléggé látszott a feszültség, de azért a hangja
határozott volt. Talán olyasmi forgatókönyvet akart a saját fejébe diktálni,
hogy az egész osztály eszméletét vesztette, mert baleset áldozata lett vagy
hasonló. – Mi történik itt? Az osztályunk éppen kirándulni indult. Halljátok,
ugye, így van? – folytatta Jukie.
Körbeforgatta a fejét, hogy
végignézzen az osztályon, aminek az lett a következménye, hogy mindenki nagyban
rákezdte.
– Hol vagyunk?
– Te is aludtál?
– Hány óra lehet?
– Mindenki aludt?
– A fenébe, nincs órám!
– Te emlékszel, hogy
leszálltál a buszról, és eljöttél idáig?
– Ez a pasas meg ki a
franc?
– Nem, nem emlékszem
semmire.
– Jaj, ne már, mi ez? Én
félek.
Miután Súja meggyőződött róla, hogy Szakamocsi némán
hallgat, csendben körbenézett a teremben. Volt még néhány ember, aki nem
beszélt.
Rézsút hátrafelé, a középső sor utolsó padjában ülő
Kirijama Kazuón állapodott meg először a pillantása. Hátrasimított hajával és
higgadt szemével egyenest a katedrán álló férfit szemlélte. Mondhatnánk, szemrevételezte,
annyira nyugodtan nézte. Nem foglalkozott azzal sem, ha hozzá szóltak körülötte
csoportosuló emberei, Szaszagava Rjúhei, Numai Micuru, Kuronaga Hirosi (fiúk,
9.) és Cukioka Só (fiúk, 14.).
Az arca olyan tündérien szép,
hogy akár egy filmcsillagé is lehetne, de most a szokásos már-már flegma
arckifejezésével, matrózblúzos kezét karba téve, Szakamocsit mustrálta.
(Szugimura Hiroki pont mögötte volt, a mellette ülő Hatagami Tadakacuval
beszélt.)
Azután Kavada Sógót vette észre, aki az ablak
felőli sorban hátulról a második volt. Kavada is csak szótlanul nézte
Szakamocsit a katedrán. De miközben Súja figyelte, egy rágót vett elő a
zsebéből, és a szájába vette. Mereven előrenézett, és csak az álla mozgott
lassan. Súja újra előrefordította a fejét, és észrevette, hogy Nakagava Noriko
a nyakát hátratekerve azóta is csak őt bámulta. Noriko aggódva pislogott sötét
szemével. Súja vetett egy pillantást a Noriko előtti széken ülő Jositokira, de
ő beszélgetésbe merült a mellette ülő Mimura Sindzsivel. Súja rögtön újra
Noriko felé nézett, és egy egészen aprót bólintott. Mintha Noriko nézése egy
kicsit nyugodtabbá vált volna.
– Jól van, jól van, jól
van! Csendet kérek! – Szakamocsi tapsolt néhányat, hogy felhívja magára a figyelmet.
A zsivaj hamar alábbhagyott. – Tehát ott tartottunk, hogy elmondom, miért
vagytok itt. Az ok nem más, mint hogy… – és végül kimondta – ma meg kell
ölnötök egymást.
Most nem keletkezett hangzavar.
Mindenki mozdulatlanná dermedt, mint egy kimerevített filmkocka. Csak – tűnt
fel Sújának – Kavada folytatta a rágózást. Az arckifejezése leheletnyit
sem változott. Csupán mintha egy savanyú mosoly telepedett volna az arcára.
Szakamocsi változatlanul széles
vigyorgás közepette folytatta.
– Kiválasztottak
benneteket az idei Program résztvevőinek.
Valaki felsikított.
*
Nem valószínű, hogy van olyan
középiskolás a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságban, aki ne tudna a Programról. Az
általános iskola negyedik osztályától a tankönyvekben is szerepel. Itt inkább a
kicsit részletesebb, a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság Kormánya által kiadott
Kislexikonból idézünk:
program (fn) I. előadandó művek címét és azok sorrendjét
tartalmazó vázlat (…) 4. (Program) Hazánkban a Honvédelmi Erők Szárazföldi
Alakulata által, védelmi okokból alkalmazott hadi szimuláció. Teljes elnevezése
Harci Kísérletek 68-as Számú Programja. 1947-ben hajtották végre először.
Minden évben ötven (49 előtt negyvenhét) osztályt jelölnek ki a feladatra az
ország középiskoláinak harmadik évfolyamából, különféle statisztikai felmérések
céljából. Maga a kísérlet igen egyszerű: az egyes osztályokon belül egymással harcolnak
a diákok, amíg egy fő marad, és mérik az ehhez szükséges időtartamot stb.
Minden osztályból az utolsó életben maradott (a győztes) élete végéig rendszeres
havi juttatásban és Vezérünk saját kézjegyével ellátott oklevélben részesül.
Nevezetes 317. Vezérünk Áprilisi beszéde, amelyet az első évben intézett
a lakosság egy radikális csoportjának tiltakozó, illetve agitációs megmozdulásaival
szemben.
Egyébként ez az Áprilisi
beszéd benne van az elsős középiskolai könyvekben. Idézzük:
„A forradalomért és a
haladásért együtt harcoló szeretett testvéreim (317. Nagy Vezérünk beszédét
itt kétperces taps és örömujjongások szakítják meg.) Emberek! (Egy perc
szünet.) A szégyentelen imperialisták, akik Köztársaságunkat
veszélyeztetik, szüntelenül gyülekeznek világszerte. A testvéri népek polgárait
kizsákmányolják, félrevezetik, kimossák az agyukat, hogy az imperializmus
hirdetőivé váljanak, és kényükre-kedvükre kihasználják őket. (A hallgatóság
felháborodott könnyekben tör ki.) Továbbá, amint alkalmuk adódik,
behatolnak a világ legfejlettebb forradalmi nemzete – Köztársaságunk – területére,
irtják népünket, és minden ravaszságukat latba vetve áskálódnak ellenünk. (A
hallgatóság felől több helyről a harag hangjai hallatszanak.) Hazánk
számára ilyen szituáció közepette a 68. Program kísérlete elengedhetetlen. Én
magam is fájdalommal gondolok arra, hogy a tizenöt esztendős, fiatal életek
ezer-, százezerszám hullanak majd. Ám nem állíthatjuk-e, hogy amennyiben az ő
életük országunk, népünk önállóságának védelmére szolgálhat, úgy elhullajtott vérük,
porhüvelyük visszatalál az istenek által ránk hagyományozott gyönyörű
anyaföldbe, és örökké fog élni?! (Tapsvihar, üdvrivalgás. Egy perc szünet.)
Mint tudják, Köztársaságunkban nincs kötelező sorkatonaság. A Honvédelmi Erők
Szárazföldi, Tengeri és Légi Hadteste kivétel nélkül hazájukért tettre kész, a
forradalom és a haladás iránti erős vágytól égő fiatal önkéntesekből épül fel,
akik éjjel-nappal veszélynek teszik ki magukat a harcvonalban. Tekintsék a Programot
a sorkatonai szolgálat különleges formájának. Az ország védelme érdekében (…)”
A rizsát félretéve (gyakran
látni a pályaudvar előtt a Honvédelmi Erők toborzó ürgéit, akik a „Fiacskám,
nem kérsz egy kis disznósültet?” frázissal szólítanak meg), Súja már negyedikes
általános iskolás kora előtt hallott a Programról. A szülei meghaltak autóbalesetben,
talán ötéves lehetett, és már épp kezdte megszokni az Áldott Szeretet Házát,
ahova apja egyik ismerőse révén jutott be (Egyetlen rokon sem volt hajlandó
befogadni. Beszélik, hogy szülei korábbi kormányellenes tevékenysége is
közrejátszott ebben, de Súja nem bizonyosodott meg róla soha), mikor együtt
tévéztek a játszószobában Kuninobu Jositokival, aki nála korábban került be az intézetbe.
Vége volt a kedvenc robotos rajzfilmjüknek, és a mostani igazgatónő, akit akkor
még Jaszuno Rjóko kisasszonynak hívtak (Különben ő az előző igazgató lánya.
Akkoriban még csak gimnazista lehetett. Minden ott dolgozót kisasszonynak, asszonyomnak
vagy uramnak szólítottak.), csatornát váltott. Súja tovább bámulta a képernyőt,
amelyen egy karót nyelt, öltönyös felnőtt férfi beszélt. Ebből megállapította,
hogy ez a Híradónak nevezett, iszonyúan unalmas műsor, amelyet minden csatorna
közvetít időnként.
A férfi egy papírról olvasott
fel. Súja nem emlékszik a tartalmára, de hát úgyis mindig nagyjából egyforma.
Mindenesetre nagyjából a következőképpen hangzott:
„A kormány, illetve az
Önvédelmi Erők iménti közlése szerint a Kagava tartományban három év óta
először megrendezett Program tegnap délután három óra tizenkét perckor
lezárult. A részt vevő osztály a Zencúdzsi város Zencúdzsi 4. Számú
Középiskolájának 3/e osztálya volt. Az előre nem ismertetett helyszín a
Sidaka-sziget volt, amely négy kilométerre helyezkedik el a Tadocu-öböl partjaitól.
A győzelemig felhasznált játékidő három nap, hét óra és negyvenhárom perc volt.
A mai nap folyamán zajlott a holttestek begyűjtése és vizsgálatuk, amelynek
alapján az elhunyt harmincnyolc diák halálának feltételezhető okai a következők
voltak: golyó általi halál 17 fő, vágóeszköz általi halál 9 fő, botok, továbbá más
tompa tárgyak által okozott halál 5 fő, fulladás 3 fő…”
A képernyőn megjelent egy
rongyos matrózblúzos lány, aki ezek szerint a nyertes kellett, hogy legyen. Az
Önvédelmi Erők két katonája fogta közre, és elgyötört arccal a kamerába nézett.
Hosszú haja kibomlott, és a jobb halántéka környékén valami sötétpiros anyag kenődött
rá. Ami furcsa volt – Súja még most is emlékszik azokra a képsorokra –, hogy
valamilyen okból a kislány szája szegletében néha egy-egy nevetéshez hasonló
fintor szaladt végig.
Ha ma belegondol, valószínű,
hogy az volt az első őrült arca, akit életében látott. Akkor ugyan még nem
tudott ilyen különbséget tenni, csak egy kicsit megijedt, mintha szellemet
látott volna.
– Tanárnő, mi ez?
Jaszuno kisasszony a fejét
rázva így felelt:
– Semmi.
– Szegénykém – csúszott ki
a száján, ahogy kicsit félrefordult. Kuninobu Jositoki már rég nem nézett oda,
és egy mandarint evett.
Ahogy idősebb lett, egyre
fenyegetőbbnek érezte a Programról beszámoló helyi híreket, amelyeket átlag kétévente
egyszer váratlanul adtak le, előre nem meghatározott időpontban.
Ez évente az ország
középiskolásaiból ötven osztályt érintett. Ha negyvenfős osztályokat veszünk,
kétezer ember, pontosabban ezerkilencszázötven diák elkerülhetetlen halálos
ítéletét jelenti. Ráadásul nemcsak egyszerűen megölik őket, hanem jól ismert
osztálytársaikkal kell megküzdeniük. Igen, ez a világ legrosszabb székfoglalós játéka,
amely a túlélőt megillető, egyetlen megmaradó székért folyik. Ellenállásra nem
volt mód. A Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságban nem lehetett szembeszállni a
kormánnyal.
Súja úgy döntött, hogy máshogy
közelíti meg a dolgot. Valószínű, hogy ebben az országban a legtöbb harmadikos
ehhez a módszerhez folyamodik. Oké… Hazánk egyetlen sorkatonai szolgálata? A
Rizsföldek Országának gyönyörű földje? Mennyi középiskola lehet az országban?
Még ha hozzávesszük a népességcsökkenést, az esély akkor is kisebb, mint nyolcszáz
az egyhez. Kagava tartományban például jó, ha kétévente egyszer sor került egy
osztályra. Igazából körülbelül annyi az esélye, mint annak, hogy közlekedési balesetben
meghalsz, és miért is fogná ki az ember, ha sorsolásokon sincs soha
szerencséje. Nem azért mondom, de én bevásárlóközpont nyereményjátékán is csak
papír zsebkendőt nyertem eddig, tehát… De kit érdekel ez? Fuck off.
Azért néha, amikor hallott
valakit az osztályból, különösen ha lányt, sírva mesélni, hogy „az unokabátyám
a Programban…”, Sújában kiújult a félelem. Ugyanakkor haragot is érzett. Kábé
olyan szinten, hogy kinek van joga elszomorítani azt a helyes kislányt?!
Igen ám, de a lányt, aki úgy el
volt keseredve, néhány nap elteltével újra látták mosolyogni. S azzal egy
időben Sújában is lassan halványodott a félelem és a harag is, míg végül el is
szállt. Csak a kormánnyal szemben érzett homályos bizalmatlanság és tehetetlenség
maradt utána.
Ez már csak így működik.
És végül idén, amikor ő is
harmadikos lett, azt hitte – valószínűleg a 3/b többi tagjával egyetemben –, hogy
vele ez nem történhet meg. Pontosabban nem volt más választása, mint hogy
elhitesse magával.
Egészen mostanáig.
*
– Ekkora hülyeséget!
Valaki nagy robajjal
feldöntötte a székét, ahogy felpattant, és zaklatott hangon kiabált. Súja a
Szugimura Hiroki mögötti pad felé fordult. A fiúk osztálytitkára, Motobucsi
Kjóicsi volt az. Az arca nem is sápadt, hanem már-már hamuszürke volt,
szürreális kontrasztot alkotva ezüstkeretes szemüvegével. Olyan volt, mint a
művtöri-könyvben az Amerikai Birodalom degenerált művészetének példájaként
bemutatott Andy Warhol-selyemnyomat.
Az osztályból páran talán azt
várták tőle, hogy valamilyen logikus ellenérvvel áll elő. Gyilkolják le
barátaikat, akikkel tegnapig jóban voltak? De hát erre senki sem képes. Ez valami
tévedés. Te, titkár, magyarázd már el nekik!
Ám amit Kjóicsi mondott,
letörte a többieket.
– Az a-a-apám a Tartományi
Környezetvédelmi Osztály osztályve-ve-vezetője. Az én osztályomat nem vá-választhatják
ki a Pro-programra!
Kjóicsi csak ennyit mondott.
Reszketett, ezért még a szokásosnál is idegesebbnek tűnt a hangja.
A férfi, aki Szakamocsi néven
mutatkozott be, vigyorogva csóválta a fejét. Hosszú haja repkedett.
– Te vagy a Motobucsi, ugye?
– mondta leereszkedőn. – Arról azért van fogalmad, hogy mi az egyenlőség?! Remélem,
világos: az emberek születésüktől fogva egyenlők. Kérem szépen, nem úgy van az,
hogy egy szülőt különleges bánásmódban lehet részesíteni, mert a tartományi
hivatalban dolgozik. Természetesen ez ugyanígy van az illető gyerekével is.
Világos? Mindnyájatoknak más és más a háttere. Van itt, kérem szépen, gazdag családból
is, szegény családból is gyerek. A ti értéketek nem olyasmitől függ ám, ami nem
rajtatok múlik. Nektek magatoknak kell megtalálni, hogy mi bennetek az érték!
Ezért, Kjóicsi fiam, te is tévedsz, ha azt hiszed, hogy kivétel vagy!
Hogy váratlanul leordították,
Kjóicsi visszahuppant a székre. Szakamocsi egy szemvillanásig még szúrósan
nézett rá, de hamarosan visszatért az arcára a mosoly.
– A reggeli hírekben
megemlítenek majd benneteket. Természetesen, mivel a Program titkos kísérlet, a
lezárásáig nem hozzák nyilvánosságra a részleteket. Apukát, anyukát viszont már
értesítettük.
Még mindenkinek bamba kifejezés
ült az arcán. Legyilkoljuk egymást az osztálytársainkkal? Csak nem…
– Jaj, gyerekek, még
mindig nem tudjátok elhinni?
Szakamocsi megvakarta a fejét,
mint aki gondban van. Aztán a bejárat felé fordulva tagoltan kiszólt.
– Gyertek be!
Válaszul újra kicsapódott a
bejárat tolóajtaja, és három férfi furakodott be rajta. Mindhárman terepszínű
ruhában, katonacsizmában és a homlokán barackszínű jelvénnyel ellátott
vassisakban voltak. Ebből tudni lehetett, hogy a Honvédelmi Erők katonái. A vállukon
rohampuska lógott, az övükön automata pisztoly markolata figyelt ki a tokból.
Az egyikük félig-meddig hullámos hajú, magas növésű nyakigláb volt, a másik egy
középtermetű, kölyökképű szép fiú, az utolsó pedig kicsit nőies volt, és a
másik kettőhöz viszonyítva kevésbé jellegzetes. Mindhárman összegörnyedve
cipeltek egy fekete, vastag nejlonból készült hálózsákszerűséget. Helyenként kidudorodott,
mintha ananásszal tömték volna tele. Szakamocsi félrehúzódott az ablak
irányába, és a három férfi letette a zsákot a tanári asztalra. Széltében
mindkét oldalon jócskán túllógott. Valamennyire puha lehet, ami benne van,
főleg az ablak felőli része konyult le.
– Bemutatom a Programotok
segítőit: Tahara, Kondó és Nomura urakat. No, mutassátok meg! – mondta
Szakamocsi.
A nyakigláb, akit ezek szerint
Taharának hívnak, a zsák folyosó felőli oldalánál fogva egy mozdulattal
feltépte a cipzárt. Egy piros folyadékkal lepett valami…
– Ááááááááááááááááááááááááááá!
Még ki sem nyílt teljesen a
cipzár, valamelyik lány sikított az első sorban, és azonnal kontráztak
néhányan.
A „Mi az?” kérdésekkel egy
időben, székek és asztalok borulásának hangja mellett kiteljesedett a
szopránkórus.
Súja is nagyot nyelt.
A félig nyitott zsákból
osztályfőnökük, Hajasida Maszao tanár úr kandikált ki. Vagyis volt osztályfőnökük.
Illetve még inkább a hajdani Hajasida tanár úr.
Vékony, kékesszürke öltönye
csupa vér volt. A nagy, fekete keretes szemüvegének, amely miatt Szitakötőnek
becézték, csak a bal fele volt meg. Ez logikus, mivel a fejéből is csak a bal
fél maradt. A fél lencse alól vörösre festődött, üveggolyószerű szem bámulta a
plafont. Maradék haját az agyvelő szürke zseléje pettyezte. Bal keze, amelyen a
karóráját hordta, kilógott a zsákból, és úgy csüngött a katedra elé, mintha
örülne, hogy kikerült a szűk helyről. Az első sorban lévők talán még a másodpercmutató
mozgását is láthatták.
– Jól van, jól van,
csendesebben. Csendet kérek! Gyerekek!
Szakamocsi összeütötte a
tenyerét, de a lányok fülsiketítő visítása nem csillapodott.
Egyszer csak a Kondó nevű
kölyökképű katona elővette a pisztolyát.
Súja arra számított, hogy egy
figyelmeztető lövést ereszt a plafonba, de a katona fél kézzel megmarkolta a
zsákot, amiben Hajasida tanár úr volt, és lerántotta a katedráról. A tanár úr
fejét felfelé fordítva felemelte a saját feje magasságába. Akár egy sci-fi
főszereplője, ahogy megvív az óriás csótánnyal.
A katona beleeresztett kettőt
Hajasida tanár úr fejébe. A fej maradványai szanaszét repültek. Az agy és a
csontszilánkok a nagy sebességű lövedék energiaíjától a vérrel egyesülve
permetként hullottak az első sorban ülők arcára és mellkasára.
Mire elült a lövés visszhangja,
Hajasida tanár úrnak már lényegében nem volt feje.
A katona félredobta Hajasidát a
katedra sarkába, és addigra már a visítás is elnémult.
Akik álltak, nyakukat behúzva
visszaültek. A legszélső, megjegyezhetetlen arcú katona félrehúzta Hajasida
zsákját a terem sarkába, és felsorakozott két társával együtt a katedra
oldalán. Szakamocsi visszalépett a tanári asztal elé.
Az osztály megint
elcsöndesedett, de hátul valaki fájdalmasan nyüszített, és hallani lehetett,
ahogy többször egymás után hányás toccsan a padlón. Végül a szag is
megérkezett.
– Nos tehát, Hajasida
tanár úr hevesen ellenezte, hogy részt vegyetek a Programban – mondta
békéltetőn Szakamocsi, miközben a hajába túrt. – Hát, olyan hirtelen történt.
Lehet, hogy mi is hibáztunk.
A terembe visszatért a csend.
Mindenki beismerte, hogy ez a valóság, nem tévedés vagy vicc. Hamarosan kénytelenek
lesznek egymást gyilkolni.
Súja reménytelenül igyekezett
világosan gondolkodni. A dolgok annyira valószerűtlenül alakultak, hogy leblokkolt
az agya, de Hajasida borzalmas állapotban lévő holttestének és a részvételével
bemutatott rémes show-műsornak köszönhetően magához tért.
Akárhogy is, innen valahogy el
kell menekülni. Hogy hogyan? Mindenesetre beszélni kell Jositokival, aztán
Mimurával és Szugimurával. De vajon hogy zajlik ez a Program a gyakorlatban? A
részleteket egyáltalán nem hozzák nyilvánosságra. Hallotta, hogy fegyvereket osztanak
ki, és azokkal harcolnak, de szabad egymással beszélniük? Hogyan tartja a
kormány az egészet…
– Nekem… – Erre a hangra
félbeszakadtak Súja gondolatai. Felemelte a fejét, és tágra nyílt a szeme.
Kuninobu Jositoki félig
kiegyenesedve felemelkedett, és Szakamocsira meredt, mintha meg akarná ítélni,
hogy folytathatja-e. Látszott rajta, hogy nem is akart megszólalni, csak a
szavai maguktól hagyták el a száját. Súja megdermedt az idegességtől. Nehogy
valami hülyeséget beszélj itt össze, Jositoki!
– Igen? Hallgatom, kérdezz
csak bármit nyugodtan – mosolygott Szakamocsi vidáman, mire Jositoki folytatta,
mint egy báb.
– Nekem… nincsenek
szüleim. Kit értesítettek?
– Ó, értem – bólogatott
Szakamocsi. – Ja, már tudom. Van köztetek olyan, aki népjóléti intézményben él.
Te biztos a Nanahara vagy.
A jellemzés szerint ideológiai
szempontból veszélyes vagy. És…
– Nanahara én vagyok – szólt
közbe Súja szinte kiáltva.
Szakamocsi Sújára pillantott,
majd újra Jositokira nézett. Jositokinak továbbra is valahogy kába volt a
tekintete, ahogy visszafordult Súja felé.
– Bocsássatok meg, tényleg,
volt még valaki. Akkor te a Kuninobu vagy. Veletek kapcsolatban a dolgok
rendje-módja szerint értesítettük az intézetetek igazgatóját. Ó, szép nő volt…
Olyan hangsúllyal mondta, mint
aki személyesen találkozott vele, és elvigyorodott. Annak ellenére, hogy a
mosolya egészen őszinte lehetett, volt benne valami zavaró.
– Mit merészelt Anno
tanárnővel… – Sújának összerándult az arca mérgében.
– Egy az egyben úgy
viselkedett, mint Hajasida tanár úr. Ellenkezni próbált. Hogy jobb
magaviseletre bírjam, egy kicsit… – majd mintha ebben semmi rendkívüli nem
lenne így folytatta – megerőszakoltam. Nem kell izgulnotok, nem halt meg.
Sújában felforrt a harag, de
mielőtt bármit mondhatott volna, Jositoki hangját hallotta:
– Kinyírom!
Jositoki állva maradt. Az arca
eltorzult. Jositoki mindig mindenkihez kedves volt, és elképzelhetetlen volt,
hogy valamin felhúzza magát. Ez volt az az arckifejezés, amelyet olyankor
öltött fel nagy ritkán, ha tényleg szívből begurult. Valószínűleg az osztály
többi tagjának új volt, de Súja a hosszú együttlét évei alatt kétszer találkozott
ezzel az arccal. Egyszer, amikor Eddyt, az Áldott Szeretet Házának kutyáját
elütötték a kapu előtt, és a kocsi továbbhajtott, a negyedik általánosba járó
Jositoki meg futott utána. Másodszor pedig épp csak egy évvel ezelőtt, amikor
egy pasas, aki előbb az intézet adósságát ürügyként felhasználva erőszakosan
nyomult Anno tanárnőre, majd miután a tanárnő szerzett pénzt, és kikosarazta, direkt
Sújáék előtt pocskondiázta a tanárnőt. Ha Súja akkor nem állítja le, Jositoki
akár a saját testi épsége árán is, minimum a pasas metszőfogait megszerezte
volna. Nagyon jólelkű fiú volt, még ha hülyére vették vagy ugráltatták is, a
legtöbbször csak nevetett rajta, viszont nagyon hevesen reagált, ha baja esett
valakinek, akit szívből szeret. Súja nagyon kedvelte ezért Jositokit.
– Megölöm, a rohadt
életbe! – üvöltötte Jositoki. – Megölöm, és behajítom a pöcegödörbe!
– Hűha! – Szakamocsi jól
szórakozott. – Ezt komolyan mondod, Kuninobu? Remélem, tudod, hogy az embernek felelősséget
kell vállalnia a szavaiért?!
– Azt hiszi, vicces? Én
tényleg megölöm, ezt jól jegyezze meg!
– Jositoki, hagyd! – kiáltotta
Súja, de Jositoki meg sem hallotta.
Szakamocsi ezúttal csitító,
furcsamód kedves hangon szólalt meg.
– Ide figyelj, Kuninobu!
Amit most mondasz, az rendszerellenes.
– Megölöm! – Jositoki nem
visszakozott egy kicsit sem. – Megölöm, megölöm, megölöm!
Mielőtt Súja még egyet
kiálthatott volna, hogy leállítsa, Szakamocsi fejcsóválva intett a Védelmi Erők
három katonájának, akik a katedra mellett várakoztak.
Tisztára olyanok, mint mondjuk
a Four Freshmen, szóval egy csupa énekesből álló együttes. Tahara,
Kondó, Nomura, a három terepszínű ruhás férfi, teljesen ugyanolyan pózban
emelte fel a jobb kezét. Romantikus rész, érzelmes testtartás. Csak persze a
kezükben pisztolyt tartottak. A kórus például ilyesmit nyomhat: Baby please,
baby please, spend this night with me…
Súja sréhen hátulról látta,
ahogy Jositoki amúgy is tágra nyílt szeme egy pillanatra még jobban
elkerekedett.
A három automata pisztoly
egyszerre köpött tüzet, és Jositoki teste, amely a padsorok közé félig kilépve
állt, egészen boogaloo-szerű táncot járt.
Annyira hirtelen történt, hogy
a mögötte ülő Nakagava Norikónak és a többieknek még arra sem volt idejük, hogy
behúzzák a fejüket.
Még el sem múlt a fegyverek
verte visszhang, Jositoki teste lassan jobbra billent, majd a saját és a mellette
ülő Kanai Izumi padja közé zuhant. A lány száján kicsúszott egy sikoly.
A háromfős csapat továbbra is
vízszintesen előrenyújtott jobb kézzel állt. A fegyverek csövéből szintén
teljesen egyformán vékony füstcsíkok szálltak fel. Különös csend telepedett a
teremre. Súja látta az asztallábak között, hogy a jól ismert arc pont felé
fordul. A nagy, kíváncsi szemek nyitva maradtak, és a padló egy pontjára
merednek.
Ott, a padlón vértócsa áradt
szét. A testből kiemelkedő jobb vállától lefelé, egészen az ujjakig görcsösen
rángatózni kezdett a karja.
– Jositoki!
Súja felállt, hogy
odaszaladjon, de Nakagava Noriko gyorsabb volt, mert közvetlenül mögötte ült.
– Nobu! – sikoltotta, és le akart guggolni
mellé.
Ezúttal Nyakigláb egyedül húzta
meg a ravaszt. Noriko a lábába kaphatta a lövést, mert előrebukott, és Jositoki
még mindig rázkódó testére dőlt.
Nyakigláb azonnal Sújára
fordította a fegyver csövét. Ő egyre jobban összezavarodott, viszont úgy maradt
kővé dermedve, ahogy elkezdett felállni. Csak a szemét mozgatta – látta, hogy
Noriko négykézláb áll Jositoki felett, és a bal vádlijából ömlik a vér.
– Nem állunk fel engedély
nélkül – fordult Szakamocsi Norikóhoz, majd Sújára nézett. – Te sem, Nanahara.
Ülj le!
Súja levette a szemét Noriko
máris vérben fürdő lábáról és a mögött Jositokiról, és egyenesen Szakamocsi
képébe nézett. Érezte, hogy a sokktól rángatóznak az izmok a nyakán.
– Mit csinálnak?!
Jositokit… Jositokit el kell látni… és Norikót…
Szakamocsi elégedetlen arcot
vágott, és megrázta a fejét. Majd megismételte:
– Rendben van, ülj le! És
te ott, Nakagava, te is.
Noriko eddig sápadtan szemlélte
Jositokit maga alatt, és most lassan Szakamocsira emelte a tekintetét. Biztos,
hogy nagyon fájhatott a lőtt sebe, de láthatólag a harag még azon is túltett
benne. Felhúzta a szemöldökét.
– Jositokinak – tagoltan,
határozottan beszélt – nyújtsanak elsősegélyt!
Jositoki teste, jobb karja
megállás nélkül remegett. De a mozgása inát annyi idő alatt is, amíg nézte,
rohamosan lassult. Egyértelmű volt, hogy halálosak a sebei, ha nem kezelik őket
azonnal.
Szakamocsi sóhajtott:
– Bizonyosodj meg róla,
Tahara! – mondta Nyakigláb felé fordulva.
Miről? A kérdés még épp csak felmerült, de
Nyakigláb már újra megmozdította a fegyverét, és kissé lefelé irányítva,
meghúzta a ravaszt. Kuninobu Jositoki feje megugrott egyszer, és a valami, ami a
fejéből kifröccsent, Noriko arcára repült.
Noriko döbbent, tátott szájú
arcát valami pirosasfekete anyag pettyezte.
Súja észrevette, hogy a saját
szája is nyitva van.
Annak ellenére, hogy a feje egy
része hiányzott, Jositoki a padlónak ugyanarra az egy pontjára meredt. Már nem
rángatózott. Semmit sem csinált.
– Látjátok – mondta
Szakamocsi. – Már halott. Ha felfogtátok, üljetek vissza mindketten!
– Jaj… – motyogta Noriko
Jositoki eltorzult fejére lenézve – hogy ilyen…
Súja agya megint eltompult. Nem
tudta levenni a szemét az asztallábak között heverő Jositoki arcáról. Teljesen
megbénultak az idegszálai, mintha neki loccsantották volna ki az agyvelejét, és
kábult fejében kergetőztek a barátjával töltött idők emlékei. Olyan apróbb
kalandok jutottak eszébe, mint a táborozások, meg amikor lecsónakáztak a
folyón. Az esős napok, amikor belefeledkeztek egy régi társasjátékba, vagy a
feketén közkézen forgó amerikai film, a Blues Brothers (rejtélyes, hogy
rendesen szinkronizált volt, bár béna színészekkel…) két árvaházi
főszereplővel, és ők utána sokáig Jake és Elwood-osat játszottak. Végül
pedig Jositoki arca, amikor nemrég azt mondta „Van egy lány, aki tetszik nekem”,
és még…
– Nem halljátok, ti
ketten?
Szakamocsi megismételte, de
lehet, hogy Súja nem hallotta. Csak Jositoki arcát nézte egyre.
Noriko is ugyanígy tett. És ha
így maradtak volna, talán mindketten hamarosan Kuninobu Jositoki után mehettek
volna. Szakamocsi mellett Nyakigláb Norikóra, a másik kettő pedig Sújára fogta
a fegyvert.
– Tanááár úúúr! – hallatszott
egy nyugodt vagy inkább nemtörődöm hang, mire Súja magához tért. Vagy legalábbis
a hang irányába bambult.
Jositoki üres helyén túl Mimura
Sindzsi jelentkezett. Noriko is odanézett végre.
– Igen, te vagy a… Mimura.
Mi baj?
Sindzsi leeresztette a kezét,
és azt mondta:
– Úgy látom, Nakagava
megsérült, segítenék neki a helyére ülni, ha nem gond.
Noha a helyzet rendkívüli volt,
ez a beszédstílus semmiben sem különbözött attól, amit a Harmadiktól megszoktak.
Szakamocsi kicsit összeráncolta
a szemöldökét, de beleegyezőn bólintott.
– Tessék, segíts csak! Én
is szeretnék már haladni.
Sindzsi bólintott, felállt, és
odament Norikóhoz. Menet közben kivett a zsebéből egy szépen összehajtogatott
zsebkendőt, odaguggolt Jositoki holtteste és Noriko közé, és elsőnek letörölte
Noriko arcát, amelyet belepett Jositoki vére. Noriko lényegében nem reagált.
– Na, gyere, állj fel,
Nakagava! – mondta azután Sindzsi, Noriko jobb karja alá nyúlt, és segített
neki felállni.
Közben hátat fordított
Szakamocsinak, és Sújára nézett, aki még mindig félig kiegyenesedve állt. Felhúzott
szemöldöke alatt a különben örökösen vidám tekintete most komoly volt. Csak a
jobb szemöldökét megemelve megmozdította az állát, amitől egy hajszálnyit oldalra
mozdult a feje, és szabadon álló bal kezét határozottan lefelé nyomta. Súja nem
értette, mit jelent. Sindzsi megismételte.
Súja ebből már megértette, noha
még mindig kába volt, hogy Sindzsi azt akarja mondani, higgadjon le. Viszonozta
Sindzsi pillantását, és lassan visszahuppant a székére.
Sindzsi biccentett, a helyére
vezette Norikót, majd hátat fordított neki, és visszament a saját padjához.
A helyére került Noriko bal
lába lecsüngött a székről, a sebéből ömleni kezdett a vér, és vörösre festette
a fehér zoknit és sportcipőt.
Teljesen olyan volt, mintha
Mikulás-csizmát viselne a fél lábán.
Úgy tűnt, hogy Noriko végre
rendezte a gondolatait, és köszönetet akar mondani Sindzsinek. De Sindzsinek
mintha hátul is lett volna szeme, rántott egyet a vállán, hogy álljon le. Erre
Noriko hátradőlt, és újra lenézett a jobbján heverő Jositokira. Látszott, hogy
miközben figyeli, hang nélkül könnyek gyűltek a szeme sarkába.
Súja is ránézett még egyszer
Jositoki holttestére, amelyből a padok között csak szeletek látszottak. Igen,
az egy holttest volt. Kétségtelenül. Még nem tudja magában hova tenni, de az
egy holttest. Annak az embernek a holtteste, akivel tíz éve együtt élt.
Miközben Jositoki nyitva maradt
szemét nézte, Súja lelkében, mint valami dübörgés, apránként, de visszafordíthatatlanul
feltámadt a harag. Végül úgy érezte, agyonnyomja, és elönti az egész testét. Mintha
újra működésbe léptek volna az imént még sokktól bénult érzékszervei,
összeszorított fogakkal Szakamocsi felé csavarta a fejét.
Szakamocsi láthatólag
élvezettel nézett Sújára. Ezt megkeserüli! Az biztos. Kinyírom!
Nem sok hiányzott hozzá, hogy
Súja is ugyanúgy kikeljen magából, mint Jositoki.
De aztán még épp időben eszébe
jutott, hogy épp csak az előbb mondta, vagyis mutatta neki Mimura Sindzsi, hogy
nyugodjon le. Igen, ha most elkezdene üvöltözni, ugyanazt a hibát követné el, amit
ő. Most pedig nem más, mint az a lány, akit Jositoki szeretett, Nakagava
Noriko, súlyosan megsérült. Mi lenne vele, ha Súja is meghalna?
Súja erőlködve elvette a szemét
Szakamocsiról. Az asztalára nézett.
Tehetetlen volt. A szíve
majdhogynem összeroppant a düh és a bánat miatt, amelyek hiába keresték a
kijáratot.
Szakamocsi heherészve már
másfelé nézett.
Súja összeszorította az ökleit
a pad alatt, hogy valahogyan nyugalmat erőltessen a testére, mert reszketni
kezdett volna, ha hagyja. Erősen, erősen szorította. Nem volt könnyű magán úrrá
lenni olyan körülmények között, hogy Jositoki holtteste ott hevert közvetlenül az
orra előtt.
Nem tudta hova tenni a dolgot.
Előfordulhat egyáltalán
ilyesmi? Hogy elveszítünk egy embert, valakit, akit jól ismertünk?
De hát Jositoki végig mellettem
volt. Egyik sem valami nagy történet, de emlékszem rá, hogy kettesben játszottunk
a folyónál, és Jositoki majdnem belefulladt, végül én mentettem ki. Amikor
pedig poénból szöcskét gyűjtöttünk, kis dobozba gyömöszöltük őket, de túl sok
volt, és a nagyja elpusztult, és mindketten megbántuk. Aztán arra is, hogy
összevesztünk, hogy Eddy, a kutya, melyikünkhöz húz inkább, máskor pedig belopóztunk
az iskola tanári szobájának padlására, és kis híján felfedeztek, de mindketten
el tudtunk menekülni, és később jót nevettünk. Jositoki tényleg velem volt. Tény,
hogy volt.
De elvesztettem?
– Lenne még valami, tanár
úr! – emelte fel Sindzsi a kezét.
– Már megint, Mimura?
Mondjad, mi az?
– Nakagava megsérült. Az
oké, hogy csináljuk ezt a Programot, de így igazságtalan.
– Hát igen, úgy van. És
akkor, Mimura? – mosolygott Szakamocsi derűsen.
– Elláthatnánk Nakagavát,
és elhalaszthatnánk a dolgot, amíg felépül.
Súja minden erejével próbálta a
benne dúló érzelmeket elnyomni, Mimura Sindzsi nyugodtságát viszont más
szempontból csodálta. Az ugyan különös volt, hogy még maradt benne erő a csodálatra.
De tényleg, Mimura Sindzsi sokkal higgadtabb volt, mint mondjuk Súja. Igaza
van, ha ezt meg lehetne csinálni, és időt nyerhetnének, akkor esetleg elmenekülhetnének
innen.
Szakamocsi harsányan
felröhögött.
– Van benne valami, amit
mondasz, Mimura. – Csakhogy egy másik megoldási módot ajánlott. – No, akkor
ehhez mit szólsz: hogy igazságos legyen a játék, megöljük Nakagavát is.
Természetesen előbb magát
Norikót, de aztán az egész termet újra elöntötte a félelem. Sindzsi is érezte,
hogy a hátán az egyenruhája alatt görcsbe rándulnak az izmai.
– Visszaszívom!
Visszaszívom! Nem gondoltam komolyan! – mondta Sindzsi azonnal.
A laza stíluson Szakamocsi
megint röhögött, Nyakigláb pedig a jobb kezét, amellyel már odanyúlt a pisztolyotokhoz,
visszatette a hátán lógó rohampuska szíjára.
Aztán Szakamocsi megint
tapsolt.
– No, kérem szépen, a
képességeitek alapvetően különbözőek. Kinek-kinek más az
intelligenciája és a testi ereje, így az igazságtalanság kezdettől fogva
fennáll. Ezért aztán Nakagavát sem ááá… Hé, mi van ott? Nem beszélget!
Szakamocsi hirtelen elüvöltötte
magát, és odahajított valami fehéret Sújától előrébb, Fudzsijosi Fumijo
(lányok, 18.) felé, aki valamit szólni akart Ucumi Jukie osztálytitkárnak a
szomszéd padból. Kréta?
Súja egy pillanatig arra
gondolt, de a tipp nem volt helyes.
Koppanás hallatszott, mint
amikor beverik a koporsószeget, és Fumijo széles fehér homloka kellős közepéből
kinőtt egy keskeny kés.
Jukie egy pillanatig tágra nyílt szemmel nézte.
Elég bizarr volt, hogy Fumijo láthatóan a homlokából kiálló kést próbálta
beazonosítani, és igyekezett felfelé nézni. Emiatt a feje felfelé fordult.
A következő pillanatban elvágódott
oldalra. Esés közben Fumijo bal halántéka a szomszéd Jukie padjának ütődött, és
az asztal megbillent.
Ez alkalommal nem is kellett
ellenőrizni. Ugyan ki marad életben, ha a homlokából kiáll egy kés?
Már senki sem mozdult. Senki
nem szólt egy szót sem. Jukie nem tudta levenni a szemét Fumjióról, csak ült,
mint akibe villám csapott. Noriko is arrafelé nézett bamba tekintettel. Mimura
Sindzsi is, ajkát összeszorítva, Fumijót nézte, aki ugyanúgy a padok közé dőlt,
mint Jositoki.
Súja, miközben igencsak
kiszáradt torokkal a nyálát nyelte, elgondolkozott. Ezek azt csinálnak velünk,
amit csak akarnak. Amit csak akarnak, a fene vigye el! Életünk-halálunk ennek a
Szakamocsi vagy milyen nevű rohadéknak a kezében van!
– Ó! Véletlen volt, bocsánat! Ha a tanár öl, az
szabálytalan. – Szakamocsi behunyta a szemét, és megvakarta a fejét. Aztán
rögtön komolyra fordította a szót. – Ettől fogva tilos bármit önkényesen csinálni.
A csevegés is tilos. Aki beszélget, sajnos megdobom a késemmel.
Súja összeszorított fogakkal
győzködte magát, hogy várjon. Rengetegszer kellett figyelmeztetnie magát ebben
az extrém helyzetben, ahol máris két osztálytársa holtteste hevert.
De hiába igyekezett, Jositoki
arca magához vonzotta a tekintetét. Érezte, nem sok hiányzik ahhoz, hogy
elsírja magát.
– No, akkor most elmagyarázom a
szabályokat – folytatta kedélyesen Szakamocsi.
Szitakötő Hajasida tanár úr
alvadt vérétől eltérő szag, Kuninobu Jositoki friss vérének szaga kezdett erőteljesen
terjengeni. Fudzsijosi Fumijo arcát nem lehetett látni Súja helyéről, de úgy tűnt,
ő szinte nem is vérzett.
– Gondolom, már tudjátok,
a szabályok egyszerűek. Nem kell mást tennetek, mint legyilkolni egymást. Semmi
sem szabálytalan. Továbbá – itt szélesen elvigyorodott –, csak az mehet haza,
aki utoljára marad. Oklevelet kaphattok Vezérünktől! Csodálatos, nem?
Súja gondolatban kiköpött.
– Lehet, hogy szörnyűnek
vélitek a szabályokat, ám az ember élete telis-tele van váratlan dolgokkal.
Tehát, kérem szépen, a balesetek megelőzésére először is magatokat kell
összeszedni. Tekintsétek ezt az alkalmat gyakorlásnak. Továbbá fontos, hogy a
férfiakat és a nőket egyenlőként kezeljük. Így senki nem kerülhet hátrányos helyzetbe.
A lányok számára jó hírrel szolgálhatok: az eddigi Programok eredményei azt
mutatják, hogy a nyertesek negyvenkilenc százaléka lány. A fiúk is emberből
vannak, ti is emberből vagytok. Aggodalomra tehát semmi ok.
A terepszínű ruhás trió,
Szakamocsi utasítására, nagyobbacska fekete nejlon hátizsákokat kezdett behordani
a folyosóról a terembe. Hamarosan egy nagy kupac keletkezett belőlük a zsák
mellett, amelyben Hajasida tanár úr holtteste hevert. Köztük némelyik
valamilyen bot alakú tárgyat tartalmazhatott, mert az oldaluk kicsúcsosodott.
– Hát akkor most egyesével idefáradtok, és
mindenki kap egy csomagot, mielőtt elindul. Némi élelem, ivóvíz és egy fegyver
van benne. Mindegyikben más-más fegyver. Ahogy az imént már említettem, a
képességeitek alapvetően különböznek, és ezzel még tovább növeljük a véletlen
összetevők számát… Így talán nehezen érthető. Tehát olyan elemeket viszünk a
játékba, amelyek miatt nem előre látható, hogy kinek kedvezőbb a helyzete.
Azonban nincs meghatározva, hogy kinek melyiket adjuk. Sorban emelem le őket,
felülről kezdve, és úgy nyújtom át. Aztán megtaláljátok még benne ennek a szigetnek
a térképét, egy iránytűt és egy órát… Van, akinek nincsen órája? Nincsen?… El
is felejtettem, hogy ez itt, kérem, egy sziget. Kerülete körülbelül hat kilométer,
és először rendeznek rajta Programot, a lakók már eltávoztak. Senki sincs már
itt. Továbbá…
Visszafordult a táblához,
kezébe vette a krétát, és a saját nevének Szakamocsi Kinpacu felirata mellé
odafirkantott egy nagy, kerekded rombuszt. Jobboldalt felülre egy felfelé mutató
nyilat és egy É betűt írt, jobbra a rombusz közepe tájára pedig egy X-et tett.
A krétát a táblán tartva csak a fejét fordította vissza az osztály felé.
– Nos, mi most a sziget
iskolájában vagyunk. Ez a rajz a szigetet ábrázolja, az iskola pedig itt található.
Érthető? – Megütögette az X jelet a kréta hegyével. – Én végig itt leszek. Figyelem,
ahogy iparkodtok.
Még négy orsóformát rajzolt a
szigetet jelölő rombusz köré, pont a négy égtáj irányában szétszórva.
– Hajók. Igen fontos
szerepet töltenek be. Onnan lövik le azokat, akik a tengerbe menekülnének.
Most pedig függőleges és
vízszintes párhuzamos vonalakat húzott a sziget fölé. A szigetet jelölő rombusz
tisztára olyan lett, mint egy csálé sütőrostély. Szakamocsi a sütőrostély
rácsának közeibe A1, A2… jelzéseket írt sorban a bal fölső saroktól kezdve. A következő
sorba Bl, B2 került és így tovább.
– Ez egy elnagyolt ábra,
de ehhez hasonló a térkép, amelyet a csomagotokban találtok. – Letette a
krétát, és összeütögetve leporolta a kezét. – Nos, hát akkor világos? Ha innen
kimentek, szabad az út mindenfelé. Viszont reggel és este hat és tizenkét
órakor bemondom a híreket a hangosbemondóba. Tehát naponta négyszer. A térkép alapján
pedig elmondom, hogy melyik terület hány órától válik veszélyessé a számotokra.
Jól nézzétek meg a térképet, és vessétek össze vele a domborzatot az iránytű
segítségével, és sürgősen hagyjátok el a felsorolt területeket. Mindezt azért,
mert…
Szakamocsi a katedrára
támaszkodva végignézett az arcokon.
–..Igen, a nyakörveitekről van
szó.
Néhányan csak most vehették
észre a gyűrűt nyakuk körül, mert félelem ült ki az arcukra, ahogy a nyakukhoz
értek.
– Köztársaságunk magas
technikai fejlettségének érdeme. Vízálló, ütésálló, és… Jaj, azt ne csináld,
úgyse jön le! Biztos, hogy nem jön le, és ha feszegeted… – kis levegőt vett – felrobban.
Az a néhány ember, aki a
nyakörvet piszkálta, gyorsan elvette onnan a kezét.
Szakamocsi vigyorogva folyatta.
– Kérem szépen, ez a
nyakörv figyelemmel kíséri a szívritmusotokat, és rádióhullámok segítségével
eljuttatja ide az iskolai számítógépbe. Így megbizonyosodhatunk arról,
hogy éltek-e, vagy már meghaltatok. Egyben azt is megtudjuk belőle, hogy hol
tartózkodtok a szigeten. Most nézzük csak meg újra a térképet!
Hátranyújtotta a jobb karját,
és rámutatott a táblán lévő térképre.
– Azokat a területeket,
amelyekre én majd azt mondom, hogy veszélyesek, ugyanez a számítógép választja
ki véletlenszerűen. Ha valaki az adott időn túl is ott tartózkodik… A halottak
ebben az esetben természetesen nem számítanak. Szóval ha élő ember marad ott, a
számítógép automatikusan kiválasztja, és rádióhullámokat küld a nyakán lévő
gyűrűbe. Abban az esetben…
Súja sejtette a folyatást.
– Az illető nyakörve
felrobban.
Bejött a tippje.
Szakamocsi egy pillanatra
megállt, és végignézett rajtuk. Aztán megszólalt.
– Hogy erre miért van
szükség? Hát, ha mindenki elbújna valahol, nem haladna a játék. Így
helyváltoztatásra késztetünk benneteket, és közben egyre szűkítjük a
mozgástereteket. Nagy vonalakban ennyi.
Játéknak nevezte. Nem vicc.
Iszonyú felháborító. Senki nem szólt egy szót sem, de nyilván megértették, hogy
mi a helyzet.
– Akkor érthető, ugye,
hogy hiába mentek be egy épületbe? A rádióhullámok akkor is elérnek, ha gödröt
ástok és elbújtok. Tényleg, ha már itt tartunk, az épületekben szabadon elrejtőzhettek,
de a telefonokat nem lehet használni. Nem tudjátok felhívni apukát, anyukát.
Mindnyájatoknak egyes-egyedül kell harcolnia. Az élet már csak ilyen… Mint már
mondottam, az első húsz percben először nincsen olyan tiltott zóna, ahol felrobbanna
a nyakörv, egyetlen kivétel ennek az iskolának a területe. Húsz perccel azután,
hogy mindenki elment, tiltottá válik. Tehát először is innen távolodjatok el.
Lássuk csak… Távolodjatok el kétszáz méterre. Minden világos? Ezenkívül a
hangosbemondóba beolvasom az előző hat óra alatt elhunytak nevét. Alapvetően hatóránként
jelentkezem, de az utolsó embert soron kívül tájékoztatom. Ja, és még egy! Van
időkorlát. Világos? Időkorlát. A Program során egymás után halnak meg az emberek,
de ha huszonnégy órán keresztül nincs egy halott sem, akkor lejár az idő.
Akárhányan vannak is még…
Súja megint csak el tudta
képzelni a folytatást.
– A számítógép működésbe
lép, és az összes maradék ember nyakgyűrűje felrobban. Győztes nincs.
Úgy volt, ahogy gondolta.
Szakamocsi elhallgatott, így a
terem megint csendbe borult. Kuninobu Jositoki vérének tömény szaga változatlanul
terjengett, és az osztály még nem ocsúdott fel a döbbenetből. Félni félnek, de
még nem fogták fel a tényt, hogy mindjárt egy gyilkos játékra kényszerülnek.
Szakamocsi érzékelte ezt a
hangulatot, és összeütötte a tenyerét.
– A magyarázatoknak ezzel
vége. Most sokkal fontosabbról fogok beszélni. Személyes tanácsaim következnek.
Azt hiszem, vannak, akik azt gondolják, hogy micsoda hülyeség osztálytársaknak
egymást gyilkolni. Ám ne felejtsétek, hogy a többiek mégis készségesen meg
fogják tenni.
Súja majdnem bekiabálta, hogy „Baromság!”,
de az iménti „Fudzsijosi Fumijo: órai beszélgetés miatti halálbüntetés” miatt
jobbnak látta türtőztetni magát.
Továbbra sem szólt senki
semmit, de Súja észrevette, hogy most valami megváltozott.
Egyszer csak elkezdtek az
emberek körbepillantgatni, egymás sápadt arcába pislogni. És azok, akik ezt
tették, azonnal Szakamocsi felé fordították az arcukat, ha valakivel
találkozott a tekintetük. Csupán néhány másodperc műve volt, de az arcokon ülő
kifejezés nem változott. Kétségbeesett, gyanakvással teli arckifejezéseket
lehetett látni mindenütt. Kétkedő arckifejezéseket, amelyek mintha azt mondanák:
„Mi van, ha ez itt az orrom előtt már alig várja, hogy elkezdődjön?” Csak
néhányan tűntek higgadtnak, köztük Mimura Sindzsi. Súja összeszorította a
fogait. A fenébe is, ezek pont ezt akarják elérni! Gondoljatok már bele!
Mindannyian haverok vagyunk, hogy lennénk képesek egymást legyilkolni?
– Jól van, akkor most egy
kis ismétlés! Is-mét-lés. Az asztalfiókokban találtok papírt és ceruzát,
vegyétek elő őket!
Mindenki kelletlenül elővette a
papírt és a ceruzát. Sújának sem volt más választása.
– Nos, akkor írjátok!
Amikor memorizálni kell valamit, a legjobb, ha leírjátok. Írjátok: Mi most meg
fogjuk ölni egymást. Írjátok le háromszor!
Ceruzák sercegése hallatszott. Noriko
szintén megmarkolta ceruzáját, nem múló sötét arckifejezéssel. Súja is
lekaparta ezt az őrült mondatot, de közben, ahogy ránézett Jositoki asztalok
között heverő holttestére, eszébe jutott Jositoki valamikori vidám mosolya.
– Jó, akkor most írjátok a
következőt: Ha én nem teszem meg, megteszi velem más. Ezt is tessék háromszor
leírni!
Fudzsijosi Fumijo felé is
odanézett még egyszer. A matrózblúzból kilógó fehér kezének ujjai kis tálkát
formáltak. Az osztály egészségfelelőse csendes, de nagyon figyelmes lány volt.
Aztán felnézett Szakamocsira.
Te rohadék, a szívedbe döföm ezt a cerkát.
[Maradt 40 fő]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése