1. rész

A busz Takamacuba, a tartomány központjába ért, a táj pedig fokozatosan városias jelleget öltött. Tarka neonok, a szembejövő járművek elúszó fényszórói, irodaépületek égve maradt lámpái. Út menti éttermek, előttük jól öltözött nők és férfiak – talán munkatársak – beszélgetnek, biztos taxira várnak. Egy éjjel-nappali bolt tisztán tartott parkolója, fáradtnak tűnő, cigarettázó fiatalok tanyáznak benne. Egy munkásnak látszó bácsi biciklivel a zebránál a lámpára vár. A májusi estéhez képest még hűvös az idő, látszik, ahogy összehúzza magán kopott melegítőjét. Persze a bácsi, a többi vegyes képpel együtt, a busz motorjának halk zúgása mellett hamar eltűnt az ablakból. A buszvezető ülése felett a digitális kijelző épp nyolc óra ötvenhét percre váltott.

Nanahara Súja (Kagava tartomány, Siroivai Önkormányzati Középiskola 3/b, fiúk, 15.) egy darabig az esti tájat szemlélte Kuninobu Jositoki (fiúk, 7.) feje mellett, aki a bal oldalán, az ablak melletti ülésen ült, és a csomagjával babrált, aztán megmozgatta az ülések közti folyosóra kinyújtott jobb lábának ujjait a Keds tornacipőben. Régen állítólag nem így volt, de manapság igencsak utána kell járni, hogy ilyen cipőt szerezzen az ember. Az övében is elvásott már belül a vászon, és a szálak úgy álltak ki belőle, mint egy macska bajusza. Amerikai márka, de kolumbiai gyártmány. Most, 1997-ben, a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság egyáltalán nem szenved áruhiányban. Sőt inkább túltermelés van, viszont importáruhoz rendkívül nehéz hozzájutni. Ez persze nem csoda, mivel az ország lényegében elszigetelte magát a külvilágtól. És ennek tetejébe Amerikát (a kormány Amerikai Birodalomnak nevezi, és a tankönyvekben is ez áll) ellenséges nemzetnek kiáltották ki.

Súja ülése viszonylag hátul volt, rálátott negyvenegy osztálytársára, akikkel második óta osztálycsere nélkül együtt volt, és akik vidáman beszélgettek a busz koszos plafonjáról jövő tompa neonvilágítás mellett. Még szép, hiszen alig két órája hagyták el a kisvárost, Siroivát, ahol az iskolájuk van. Egy osztálykirándulás, ahol az első éjszakát a buszban töltik – minek is nevezzük, olcsóságra törekvés vagy erőltetett menet? De végül biztos elcsendesednek majd egy kicsit, ha a busz átér a Sikokut és a Honsú főszigetet összekötő Nagy Szeto hídon, és ráhajt a Szanjó autóútra, a célállomásuk, Kjúsú felé haladva.

Elöl azok a lányok a legélénkebbek, akik az osztályfőnök, Hajasida tanár úr körül ülnek. Az osztálytitkár, Ucumi Jukie (lányok, 2.), akinek nagyon jól áll a kibontott haj, aztán a másik röplabdás, Tanizava Haruka (lányok, 12.), aki elég magas ahhoz képest, hogy lány. Kanai Izumi (lányok, 5.) egy helyi képviselő elkényeztetett lánya; a kitűnő tanuló Noda Szatomi (lányok, 17.), akinek mindig higgadt arcát jól kiemeli fémkeretes szemüvege, a komoly és visszahúzódó Macui Csiszato (lányok, 19.) és mások, szóval a lányok fő csoportja vagy mérsékelt ága. Talán nem is megfelelő az elnevezés, mert a lányok ugyan gyakran szoktak klikkesedni, a Siroivai Középiskola 3/b osztályában nem volt feltűnő az elkülönülés. Ha mégis, akkor esetleg Szóma Micuko (lányok, 11.) kissé lecsúszott – világosabban fogalmazva züllött – bandája volt az. Simizu Hirono (lányok, 10.), és Jahagi Josimi (lányok, 21.) tartozott még ide, de Súja helyéről nem lehetett látni, hol ülnek.

Legelöl, a vezető mögött egy kicsit magasabban van az ülés, és ott a háttámla is alacsonyabb. A támla fölött két fej látszik, Jamamoto Kazuhiko (fiúk, 21.) és Ogava Szakura (lányok, 4.) feje. Ők a legharmonikusabb pár az osztályban, most valamit igen viccesnek találhatnak, mert időnként aprókat rázkódik a fejük a nevetéstől. De hát ezek ketten egymás közt minden lényegtelen dolgon elszórakoznak.

Súja kissé elfordítja tekintetét, és látja, hogy egy óriási egyenruha türemkedik ki a széksorok közül. Akamacu Josio (fiúk, 1.) az, ő a legnagyobb termetű az egész osztályban, de olyan típus, akit már csak szórakozásból is szívatnak a többiek. Most előregörnyedve egy divatos miniatűr videojátékba mélyed.

A folyosó túloldalán a sportemberek ülnek egy kupacban: Óki Tacumicsi (fiúk, 3., kézilabdacsapat), Niida Kazusi (fiúk, 16., focicsapat), Hatagami Tadakacu (fiúk, 18., baseballcsapat). Az általánosban Súja maga is tagja volt a Kölyökligának (beállózseninek tartották), így jóban volt Tadakacuval, de mostanában valahogy eltávolodtak egymástól. Ebben persze szerepet játszott, hogy Súja felhagyott a baseballal, de talán még inkább az, hogy helyette egy olyan rendszerellenes hobbira állt rá, mint az elektromos gitár – és Tadakacu anyja az a fajta volt, aki nem tűri az ilyesmit.

Igen, ebben az országban betiltották a rockzenét. (Természetesen van kiskapu, bár Súja elektromos gitárján is ott van szépen az állami rendelkezés, hogy „Ezen a hangszeren dekadens zenét játszani tilos”. A dekadens zene a rock.)

Nahát, hogy megváltozott, hogy kiket tart barátainak! Súja elgondolkodott.

Mély hangú nevetés hallatszott, és az Akamacu Josio mögötti ülésről rövid haj villant ki, meg egy bal fülcimpa, amelyben egy szépen megmunkált fülbevaló-karika volt. Igen, ő az egyikük, Mimura Sindzsi (fiúk, 19.). Másodiktól járnak egy osztályba, de Súja már korábban hallotta, hogy a kosárlabdacsapatban van egy védőzseni, akit Harmadiknak neveznek. Természetesen Sújához, a Kölyökliga volt beállózsenijéhez hasonlóan kiemelkedő sportteljesítménnyel büszkélkedhetett (bár Sindzsi minden bizonnyal azt mondaná, „Én vagyok a jobb, bébi!”), és miután egy osztályba kerültek, az évfolyammérkőzésen legyőzhetetlen párost alkottak ők ketten. Részben akkor csiszolódtak össze, de Súja számára még ezen túl is volt valami vonzó Sindzsiben. Sindzsi jegyei a matekon és az angolon kívül még udvariasságból sem voltak jónak nevezhetők, de elképesztően sokat tudott a világ dolgairól, szemléletmódja pedig sokkal érettebb volt, mint egy középiskolásé. Lényegében bármire rögtön tudta a választ, ha kérdezték, sőt még külföldi információkkal is szolgált, pedig azokhoz ebben az országban általában nem lehetett hozzájutni. Mindig jó tanácsokat adott, ugyanakkor egyáltalán nem volt beképzelt. És ha valamiért rosszkedved volt, mindig tudta, hogyan szóljon hozzád. Olyanokat szokott mondani, hogy „Fel a fejjel, veled van a nagymenő!”, de mégse volt soha öntelt. Alapjában véve irtó jó fej volt ez a Mimura Sindzsi.

Sindzsi feltehetőleg az általános iskolai barátjával, Szeto Jutakával (fiúk, 12.) ül együtt. Jutaka az osztály mókamestere volt, és Sindzsi biztos azért nevetett, mert Jutaka megint vicceket mesélt.

Azután, a mögöttük lévő széken ül Szugimura Hiroki (fiúk, 11.). Nyúlánk, magas testét valahogy begyömöszölte a szűk ülésre, és egy zsebkönyvet olvas. Szűkszavú, és kung-fu-edzésekre jár, emiatt keményfiú benyomását kelti. Ráadásul nem éppen társasági lény, ám ha szóba elegyedik vele az ember, kiderül, hogy magának való, de jó arc. Sújával kifejezetten jól megvoltak. Talán az egyik kedvenc kínai versantológiáját olvassa? (A kínai írások fordításban is viszonylag könnyen beszerezhetők, ami persze természetes, mivel a Köztársaság Kínát „hazánk ősi területének” tekinti.)

Egyszer olvasott egy amerikai regényt (egy antikvárium félreeső zugában talált rá, és megküzdött a szótárral, míg elolvasta), amelyben az állt, hogy „A barátaink jönnek-mennek”. Talán erről van szó. Lehet, hogy eljön az idő, amikor Sindzsitől és Hirokitól is ugyanúgy eltávolodik, mint Tadakacutól?

Nem, azért csak nem…

Súja rápillantott maga mellett Kuninobu Jositokira, aki még mindig a csomagját babrálta. Vele régóta barátok voltak, és ez valószínűleg ezután sem fog megváltozni. Az Áldott Szeretet Házában, ebben az igen fennkölt nevű katolikus intézményben – ez egy olyan intézet, amely befogadja a szüleiket elvesztett vagy a „körülmények” miatt a szüleiktől elválasztott gyerekeket – ágyba pisilős korától fogva barátja, vagyis inkább elválaszthatatlan jó barátja volt.

Ha már itt tartunk, beszéljünk kicsit a vallásról is. Ebben az országban a nemzetiszocializmus különleges válfaja uralkodik: a legfőbb hatalom a Vezér kezében van (egyszer Mimura Sindzsi suttogta elkeseredett arccal, hogy „Ez itt a megvalósult fasizmus. Ilyen gáz helyet sehol másutt nem találsz a világon!”), de legalább nincs nemzeti vallás. Ha valamit annak tekinthetünk egyáltalán, akkor az a rendszer hű szolgálata. Viszont ez nem ütközik a létező vallások tanaiba, következésképp a vallás – a mérték határain belül – szabadon gyakorolható, de cserébe semmi sem jár érte. Emiatt csak a mélyen hívő emberek gyakorolták vallásukat. Magának Sújának lényegében soha nem voltak vallásos érzelmei, de annyit bizonyosan az egyháznak köszönhetett, hogy különösebb kötöttségek nélkül és viszonylag normálisan felnevelkedett. Úgy gondolta, ezért hálásnak kell lennie, mert létezni létezik ugyan állami árvaház is, de az a hír járja, hogy nagyon szegényes ellátást és programokat biztosít, ráadásul lényegében a hírhedt Honvédelmi Erők kiképzőiskolájaként szolgál.

Súja megint elfordult, és most hátrafelé nézelődött. A leghátul lévő széles ülés köré Szaszagava Rjúhei (fiúk, 10.), Numai Micuru (fiúk, 17.) és hasonló, magukat keményfiúknak képzelő bagázs telepedett le. Súja helyéről az arca nem volt kivehető, de jobboldalt az ablak mellett, a székek között kilátszott egy hátrasimított hajú fej a tarkóján szokatlanul hosszúra hagyott tincsekkel. Meg sem rezdült, annak ellenére, hogy tőle balra (bár mellette Szaszagava Rjúhei két széket kihagyva ült) közönséges társalgás és modortalan röhögés hallatszott. Előfordulhat, hogy alszik, de valószínűbb, hogy a város fényeit szemléli, mint egy pillanattal ezelőtt még Súja is.

Súja számára az volt a legnagyobb rejtély, hogy ez a fiú, Kirijama Kazuo (fiúk, 6.) rendesen megjelent az osztálykiránduláson, amit pedig a kis pupákok kikapcsolódására találtak ki.

Kirijama a környék összes zűrös diákjának – persze Rjúheit és Micurut is beleértve – vezére volt. Egyáltalán nem volt nagy, maximum középtermetű, mint Súja, viszont felsős gimnazistákat is könnyedén padlóra küldött, voltak összetűzései a helyi jakuzaszervezettel, és legendás alakja tartományszerre ismert volt. Az is számíthatott, hogy az apja a tartomány egyik legnagyobb cégének volt a vezetője (igaz, egyes pletykák szerint törvénytelen gyerek volt; Súját az ilyesmi nem érdekelte, így nem is próbált róla többet megtudni), de ez önmagában nem lett volna elég. Intelligens és szabályos arc, nem is annyira mély, de mégis tiszteletet parancsoló hang, és az évfolyam legjobb osztályzatai, amilyeneket a 3/b osztályban legfeljebb csak a fiú osztálytitkár, Motobucsi Kjóicsi (fiúk, 20.) tudott nagy nehezen, alvásidejét lefaragva produkálni. A sportban is szinte mindenkinél tehetségesebb és ügyesebb volt. Ha komolyan összecsaptak volna, az egész iskolában csupáncsak a volt ütőzseni, Súja, vagy az iskolai kosárcsapat jelenlegi védőzsenije, Mimura Sindzsi vehette volna fel vele a versenyt. Akárhonnan nézzük is, Kirijama Kazuo maga volt a tökéletesség.

De vajon ez a tökéletes ember hogyan kerülhetett a rossz fiúk élére? Erről fogalma sem volt Sújának, de egyvalamit tudott: Kirijamával valami nem stimmelt. De azt már nem tudta volna megmondani, hogy mi az, ami nem stimmelt. Kirijama egyáltalán nem csinált semmi rosszat az iskolában, még véletlenül sem szívatott senkit, mint időnként Szaszagava Rjúheiék Akamacu Josiót, de olyan megfoghatatlan volt, ha szabad így fogalmazni, vagy valami hasonló.

Gyakran előfordult, hogy nem is jött be az iskolába. A legjobb vicc a világon, ahogy Kirijama „tanul”. Minden órán csak ült csendben a helyén, és úgy látszott, hogy egész máshol jár az esze. Feltehetőleg, ha a nagy hatalmú kormány nem forszírozta volna a tankötelességet, egyáltalán be sem tette volna a lábát az iskolába. Vagy mégis, ki tudja, talán kedve szottyant volna sűrűbben jönni. Mindenesetre Súja azt hitte, hogy ezt a semmi kis osztálykirándulást egyből ki fogja hagyni, erre rendesen megjelent. Vajon ez is kedv kérdése nála?

– Súja!

Egy vidám hang rántotta vissza Súját a valóságba, aki a plafonon lévő lámpákat bámulta, miközben Kirijamán elmélkedett. Mellőle a túlsó ülésről Nakagava Noriko (lányok, 15.) feszes, átlátszó celofáncsomagot nyújtott felé két kézzel. A lámpafénytől csillogó zacskó akkora volt, hogy pont elfért Noriko tenyerében, és csordultig volt kis világosbarna, kör alakú lapocskákkal. Csokornyakkendőt formázó aranyszínű szalag volt szorosan a nyakára kötve.

Nakagava Noriko is a lányok mérsékelt ágába tartozott, mint Ucumi Jukie és barátnői. Kedves, különösen sötét szeme, kerekded, kislányos arca és vállig érő haja volt. Kis termetű és még elég gyerekes, szóval átlagos lány volt. Talán annyit érdemes még róla megjegyezni, hogy jó volt irodalomból, és ő írta a legjobb fogalmazásokat az osztályban. (Ezért Súja viszonylag sokszor beszélgetett vele, mert Noriko néha meg akarta nézni a füzete margójára írt dalszövegeket, amiket a szünetben firkált.) Legtöbbször Jukiéékkel van, de ma kicsit késve ért a gyülekezőre, és ezért erre az üres helyre ült.

Súja félig kinyújtotta a kezét, de közben kicsit furcsálkodva húzta össze a szemöldökét, mire Noriko kapkodva magyarázkodni kezdett.

– Az öcsém nyaggatott ma, hogy süssek. Csak maradék, de elromlik az íze, ha sokat áll, egyétek meg Nobuval, ha akarjátok.

Nobunak Kuninobu Jositokit becézik. Illik is hozzá ez a becenév; barátságos, csodálkozó szeme van, de ennek ellenére néha úgy viselkedik, mint egy sokat látott öregúr. A lányok általában nem használják ezt a nevet, de Noriko tétovázás nélkül szokta a fiúkat a becenevükön szólítani. Ez jellegzetesen norikós volt, és olyan bájos, hogy soha senki nem sértődött meg emiatt… Volt benne valami könnyedség. Sújának nem volt ugyan soha egy fikarcnyi beceneve sem (általános iskolában a sportnak köszönhetően ráragadt egy név, amely fura módon megegyezett egy cigarettamárka nevével, de ezt szemtől szembe senki nem használta, ahogyan a Harmadikat sem Mimura Sindzsi esetében), de már korábban is megfigyelte, hogy Norikón kívül egyik lány sem szólította az utónevén.

Jositoki, aki hallotta a beszélgetést, nagy hévvel közbeszólt.

– Komolyan? Megehetjük? Jaj de jó! Biztos finom, ha te csináltad!

Gyorsan kikapta Súja kinyújtott kezéből a zacskót, sietve leoldotta az aranyszalagot, és kivett egy darabot.

– Hú, állati finom!

Súja egy kissé kényszeredetten mosolygott, ahogy hallgatta Jositokit, amint a feje fölött bókokat küldözgetett Norikónak. Na, hát Jositokinál eléggé feltűnő az ügy. Eleve amióta Noriko odaült Súja mellé, folyton arra pislantgat, kihúzza magát, és fészkelődik, nem bír rendesen meglenni.

Tényleg, pont másfél hónapja, a tavaszi szünetben, amikor kettesben fekete sügérre horgásztak a városi gát tavánál, Jositoki egyszer csak kibökte:

– Figyelj csak, Súja, van egy lány, aki tetszik nekem.

Mire Súja megkérdezte:

– Igen? Ki az?

Jositoki azt válaszolta:

– Nakagava.

– A mi osztályunkból?

– Igen.

– De melyik? Kettő van. Juka?

– Na! Nekem nem az eseteim a kövér csajok, mint neked.

– Bunkó. Ugye nem azt akarod mondani, hogy Kazumi kövér? Csak egy kicsit telt.

– Jól van, bocs. A lényeg, hogy Norikóról van szó.

– Jé… Persze, helyes lány.

– Ugye? Ugye szerinted is az?

– Persze, szerintem is.

Szóval nagyon feltűnő. Ennek ellenére úgy látszik, Noriko semmit nem vett észre Jositoki érzéseiből. Nem lát a szemétől, vagy mi, nem tudni. Lehet, hogy pont ez a norikóság benne.

Súja kivett egy sütit a Jositoki kezében lévő zacskóból, megnézte, aztán Norikóra nézett.

– Azt mondod, elromlik, ha áll?

– Ühüm. – Noriko feszülten két aprót bólintott.

– Ezek szerint meg vagy róla győződve, hogy alapvetően finom.

Ez a szarkasztikus stílus Mimura Sindzsitől ragadhatott rá. Mostanában gyakran élt vele, és néhanapján előfordult, hogy valaki kiakadt rajta, de Noriko boldogan kuncogott.

– Hát igen.

– De Súja! – szólt közbe megint Jositoki. – Hát mondom, hogy finom. Hallod, Noriko?

– Köszönöm! Kedves tőled, Nobu – mosolygott Noriko, mire Jositoki, mint aki bedugta az ujját a konnektorba, nyomban megdermedt és elhallgatott.

Súja megint csak kényszeredetten vigyorgott, és ő is bekapott egyet.

Kellemesen édes íz áradt szét a szájában.

– Hm, finom! – mondta Súja, mire Noriko emelt hangon válaszolt.

– Köszönöm! – Lehet, hogy Súja rosszul hallotta, de az volt az érzése, hogy Jositoki dicséretét más hangsúllyal köszönte meg. Illetve… Noriko legalábbis figyelemmel kísérte, amikor a szájába vette a süteményt, nagyon is komoly pillantással. Vajon ez a süti tényleg csak a maradék lenne abból, amit az öccsének sütött? Nem azért csinálta, mert szerette volna, ha valaki eszik belőle? Á, biztos csak képzelődik.

Sújának minden átmenet nélkül Kazumi jutott eszébe. A lány egy évvel idősebb nála, és tavalyig együtt jártak zeneszakkörre.

Semmiképpen sem fordulhatott elő, hogy rockzene kerüljön fel a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság iskolai szakköreinek koncertrepertoárjára, de azért az gyakran megtörtént, ha Mijata tanár úr, a szakkör vezetője nem volt ott, hogy ők önkényesen rockkal múlatták az időt. Mondhatnánk, hogy csupa olyan figura járt abba a szakkörbe. És Sintani Kazumi az egyetlen szaxis volt a lányok közül, és bármelyik fiúnál jobban játszott rockot szaxofonon. Elég magas volt (nagyjából akkora, mint a százhetven centis Súja), egy kicsit teltebb, és irtó jól nézett ki az oldalt összefogott hajával, ahogy mindig ravaszkás, felnőttes arckifejezéssel vette kézbe az altszaxofont. Súját ez felvillanyozta. Kazumi megtanított neki egy nehéz húrlefogást („A szaxofon előtt én is próbálkoztam vele egy kicsit” – mondta), és Súja attól kezdve éjjel-nappal a gitárját pengette, mígnem második közepére ő lett a legjobb a szakkörben. Mi más oka lehetett volna rá, ha nem az, hogy szerette volna megmutatni a tudományát Kazuminak. Azután amikor egyszer iskola urán véletlenül egyedül maradtak a zeneteremben, Súja énekkel együtt előadta neki a Summertime Bluest, és Kazumi megdicsérte:

– Hú, Súja, ez tökjó! Nagyon menő!

Súja aznap életében először vett magának egy doboz sört, hogy magában megünnepelje a dicséretet. Nagyon finom volt! Ám körülbelül három nap múlva, aznap, amikor Súja egyértelműen megmondta neki, hogy szereti. Kazumi is egyértelműen válaszolt:

– Bocs, én valaki mással járok. – Aztán Kazumi befejezte az alsó középiskolát, és ugyanabban a gimnáziumban tanult tovább a zenetagozaton, ahol az a „valaki más”.

Ja tényleg, ott a gát tavánál a tavaszi szünetben, miután Jositoki Norikóról beszélt, megkérdezte Sújától:

– Te még szereted azt a lányt, aki most ballagott?

– Hát igen. Szeretem. Asszem, halálomig szeretni fogom – Jositoki arckifejezése zavart lett.

– De hát nem arról volt szó, hogy jár valakivel?

Súja ultralassan jó messzire behajította az ezüstszínű csalit, és közben válaszolt:

– Nem mindegy?

Jositoki tovább bámészkodott, de Súja kikapta a kezéből a süteményes zacskót.

– Hé, felzabálod az egészet, Norikónak nem is jut!

– Jaj, bocs.

– Ne haragudj! – adta vissza Súja Norikónak a zacskót.

– Ó, hagyd csak, én nem kérek. Egyétek csak meg.

– Komolyan? De mi egyedül? Az olyan…

Súja ekkor először figyelt fel a Noriko túloldalán ülő fiúra. A fiú, Kavada Sógo (fiúk, 5.), megtermett, egyenruhába bújtatott testét az ablaknak döntötte, karba tett kézzel és csukott szemmel, csendesen ült. Lehet, hogy aludt. Majdnem kuglikopaszra nyírt rövid haja volt, és olyan arca, ami a templomi ünnepeken megjelenő zsibvásárosokat juttatja az ember eszébe, és mindehhez pelyhedzett az álla. Emberek, borosta! Nem túlzás ez egy harmadikosnak?

Bár volt valami, ami ezt részben indokolta. A b osztályba második óta ugyanazok jártak, de Kavada Sógo az év elején, áprilisban jött át Kóbéból. Előtte több mint fél évet hiányzott a suliból, sérülés vagy betegség miatt (nem olyan típusnak néz ki, mint aki betegeskedik, ezért talán sérülés lehetett), és halasztania kellett. Azaz valójában egy évvel idősebb volt Sújáéknál. Ennyit tudott meg Kavadáról, ugyan nem tőle magától.

Őszintén szólva nem hallott túl jókat róla. Híresztelték, hogy az előző iskolájában javíthatatlan bajkeverő volt, és a sérülés is, amely miatt az iskolából hiányzott, egy verekedés következménye volt. Ezt látszott alátámasztani az is, hogy Kavada egész testét forradások borították. Nemcsak a bal szemöldöke fölött futott egy nagy vágásnyom, hanem amikor tornaóra előtt átöltöztek, Súja megdöbbenve fedezett fel ugyanolyan sebeket a karján és a hátán. (Nem tartozik szorosan ide, de Súja még férfiszemmel is úgy találta, hogy nagyszerű teste van a fiúnak, tisztára, mint egy középsúlyú bokszolónak.) A bal vállán két rejtélyes eredetű, kerek forradás sorakozott. Pont, mintha fegyverrel lőtték volna meg, noha az azért nehezen elképzelhető.

Minden alkalommal, amikor ilyesfajta pletykák keringtek, suttogni kezdték, hogy egyszer biztos összecsapnak Kirijamával. Közvetlenül azután, hogy Kavada átjött hozzájuk, az a hebehurgya ficsúr, a Szaszagava Rjúhei, megpróbálta beleütni az orrát Kavada dolgába. Bár az egész ügy menetét és a végeredményt úgyszintén csak hallomásból tudja, állítólag aztán Rjúhei holtsápadtan tért vissza, és Kirijamának panaszkodott. Csakhogy Kirijama minden érdeklődés nélkül csupán egy pillantást vetett Rjúheire, és egy szót sem szólt. Így aztán, legalábbis mostanáig, nem volt kettejük között konfliktus. Úgy tűnt, Kirijamát nem érdekli Kavada. És úgy látszott, Kavadát sem érdekli Kirijama. Ennek köszönhetően béke volt a 3/b osztályban.

Tehát nem elég, hogy idősebb náluk, még ilyen pletykák is keringtek róla, ezért az osztály általában kerülte Kavadát. Súja utálta, ha egy embert mendemondák alapján ítélnek meg. Nem tudom, ki mondta, hogyha meg tudsz nézni valamit a saját szemeddel, akkor nincs szükséged arra, hogy mások véleményére hallgass.

Súja az állával Kavada felé bökött Norikónak.

– Szerinted alszik?

– Hát… – Noriko visszafordult egy pillanatra Kavada felé. – Nem akartam felkelteni.

– Bár nem tűnik sütievő típusnak, akárhonnan nézzük is.

Noriko kuncogott, és Súja is épp elkezdett volna nevetni, amikor hirtelen megszólalt egy hang:

– Én nem kérek.

Súja újra Kavadára emelte a tekintetét.

A fülében csengett a mély, határozott hang. Nem ismerte túl jól ezt a hangot, de egyértelműen Kavada szájából eredt. A szeme továbbra is csukva volt, ám ezek szerint nem aludt. Ugyanakkor Súja rájött, hogy már több mint egy hónap eltelt azóta, hogy Kavada az osztályukba jött, de szinte nem is hallotta még a hangját.

Noriko megint hátrapillantott Kavadára, azután újra Sújára nézett. Súja megrántotta a vállát, és betömött még egy süteményt.

Aztán még egy jó darabig Norikóval és Jositokival beszélgettek…

*

Tíz óra felé járt az idő, mikor Súja valami furcsa dologra lett figyelmes.

Szokatlan volt a légkör a buszon. Balra tőle Jositoki időközben egyszer csak elaludt, Mimura Sindzsi teste kilóg a székről a folyosóra, ő is alszik. Norikónak is csukva van a szeme. Nem hallatszik beszélgetés sehonnan. Mintha mindenki elaludt volna. Jó, persze ha valaki nagyon precíz, most lenne itt a lefekvés ideje, de nem korai egy kicsit a várva várt osztálykiránduláson közvetlenül indulás után elaludni? Legalább énekelhetnének, nem igaz? A buszban van még egy hülye karaoke-berendezés, vagy minek is hívják, én ki nem állhatom ugyan.

És a fő probléma az, hogy magára Sújára is irtózatos álmosság tört rá. Mélán körülnézett – aztán már nehezére esett a nyakát is mozgatni, és hátradőlt. Tekintete előresiklott a szűk térben, és a sötétbe olvadó, nagy első szélvédő közepén, egy visszapillantó tükörben a buszvezető felsőtestét látta tükröződni.

A sofőr maszkot viselt a szája előtt, ahonnan egy gumicsőszerűség vezetett lefelé. Mi lehet az? Ha nem számítjuk, hogy a cső lefelé lóg, egy az egyben úgy néz ki, mint a repülőgépeken veszély esetén használt oxigénmaszkok.

Miért? A buszon nem lehet levegőt venni? Hölgyeim és uraim! A busz motorjának meghibásodása miatt kényszerleszállást hajtunk végre. Kérem, kapcsolják be a biztonsági öveiket, és a légiutas-kísérők utasításait követve helyezzék fel az oxigénmaszkokat! Nagyon vicces.

Jobbról olyan hang hallatszott, mintha valamit karistolnának, és Súja igencsak megküzdött, hogy oda bírjon fordulni. Nehéz volt a teste, mintha valami átlátszó masszában mozogna.

Kavada Sógo felemelkedett ültéből, és próbálta kinyitni az ablakot. Talán berozsdállt, vagy elromlott a zár, mert látszott, hogy nem nyílik. Akkor Kavada a bal öklével esett neki az ablaknak. Ki akarja törni az ablaküveget. De vajon miért?

Csakhogy az üveg nem tört ki. Kavada még egyszer nekiveselkedett, hogy beleüssön, de a karjából kiszállt minden erő, és aláhullott. Leroggyant az ülésre. Úgy tűnt, mintha az iménti mély hang azt mondaná:

– A rohadt életbe!

Aztán Súja is mély álomba zuhant.

Ugyanebben az időben Siroivában férfiak jelentek meg nagy fekete autókon, a buszon utazók családjainál. Az éjjeli látogatáson elcsodálkozva ajtót nyitó szülőknek minden bizonnyal kivétel nélkül elállt a szavuk, amikor átnyújtották nekik a barackszínű pecsétes állami okiratokat.

Legtöbb esetben a szülők némán bólintottak, amikor gyermekükre gondoltak, aki valószínűleg soha többé nem tér már haza, de néhányan kikeltek magukból. Utóbbiak vagy az elektromos sokkolótól vesztették eszméletüket, vagy a kevésbé szerencsések gépfegyver okádta forró ólomgolyókban részesültek, így szeretett gyermeküknél is hamarabb mondhattak búcsút a világnak…

A Siroivai Középiskola 3/b osztályának kirándulóbusza már régen letért a többi busz útjáról, és egy száznyolcvan fokos fordulattal Takamacu felé vette az irányt. Visszatért a városba, a zsúfolt úton haladt még egy darabig, majd csendben leállt a motorja.

A negyvenes éveiben járó, teljesen rendes embernek látszó, félig ősz sofőr rajta hagyta az oxigénmaszkot kissé fáradt arcán, és nyújtózkodott. Tekintetén átsuhant egy cseppnyi szomorúság, amikor hátranézett a b osztály tanulóira, de amint megjelent egy férfi az ablaka alatt, rögtön visszatért merev arckifejezése, és a Köztársaság előírásos kézjelével tisztelgett. Aztán egy gombnyomással kinyitotta az ajtót, és valahova a távolba meredt, amíg a harci mezt és maszkot viselő férfiak felnyomakodtak a buszra. A holdfényben csontfehéres fénylő betonmóló túloldalán koromfekete tenger sötétlett, és békésen ringatózott rajta a „játékosokra” váró hajó.

[Maradt 42 fő]

< Prológus

2. rész >