3. rész

– Nos, akkor mostantól kétpercenként egyvalaki elhagyja a termet. Amint kiléptek az ajtón, tartsatok a folyosón jobbra, ott lesz az iskola kijárata. Indulás után azonnal ki kell menni a kapun. Aki a folyosón ténfereg, lelőjük. Kérdés, hogy ki indul elsőnek: a Program szabályzata szerint valaki eldönti, hogy ki lesz az első, és utána már névsor szerint haladunk. Egy fiú, egy lány, egy fiú, egy lány. Ha a végére értünk, megy tovább az elejéről.

Ez alkalommal…

Sújának ekkor eszébe jutott, hogy Nakagava Noriko a tizenötödik a lányok névsorában. Ugyanaz a száma, mint neki. Ez azt jelenti, hogy Norikóval szinte egyszerre mehet ki innen legalább (ha nem Noriko az első, és ő az utolsó). De vajon lábra bír egyáltalán állni?

Szakamocsi egy borítékot vett elő a mellényzsebéből.

– Kisorsoltuk, hogy ki az első, és ebben van az eredmény. Egy pillanat türelmet kérek. – Elővett a zsebéből egy ollót rózsaszín masnival, és finomkodva nekiállt, hogy levágja a boríték szélét.

Most Kirijama Kazuo szólalt meg. Neki is olyan nyugodt volt a hangja, mint Mimura Sindzsinek, bár kicsit ridegen és parancsolón csengett.

– Mikor kezdődik a játék?

Mindenki hátranézett az utolsó sorban ülő Kirijamára. (Csak Kavada nem fordult hátra. Ő megállás nélkül rágózott.)

Szakamocsi a vagdosás közben válaszolt.

– Amint innen kimentetek. Talán az a legjobb, ha először mindenki elbújik valahova, és kidolgozza a saját stratégiáját. Úgyis éjszaka van.

Kirijama nem válaszolt, de Súja végre megtudta, hogy éjjel van, hajnali egy, nem, már majdnem fél kettő.

Szakamocsi befejezte a boríték felvágását, és kihúzott egy fehér papírt. Széthajtotta. Csodálkozón tátotta el a száját.

– Micsoda véletlen! Fiúk egyes, Akamacu – monda.

Ennek hallatán az ablak felőli oszlop legelső padjában ülő Akamacu Josio arca megdermedt. Száznyolcvan centi magas, kilencvenkilós, nagydarabnak nagydarab, de szemből sem bírja kivédeni a jobbhorgot, és hosszú távnál kidől az első körben, tornaórán végig bénázik.

Josio vaskos ajkai elfehéredtek.

– Akamacu, tempósabban!

Szakamocsi szavaira Josio rogyadozva felállt, kezében az osztálykirándulásra összekészített csomagjával. Kiment előre, és az immár csípőre eresztett fegyverű terepszínű trió sürgetésére átvette a hátizsákot, és a nyitott ajtóban szembenézett a sötétséggel. Egy pillanatra félelemtől dermedt arccal visszanézett az osztályra, de a következő másodpercben már el is tűnt az ajtó mögött. Két-három lépés hangja hallatszott, majd rögtön átváltozott sebes trappolásra, majd egyre halkult. Egyszer mintha elesett volna, de aztán megint futni kezdett.

A néma osztályteremben néhány elfojtott sóhaj szállt fel.

– Nos, akkor most két perc szünet. A következő az egyes számú lány, Inada lesz.

Kíméletlenül és végeláthatatlanul folytatódott az indulás a névsorok szerint.

Még az elején Súja meglátott valamit, amikor a lányok 4., Ogava Szakura ment kifelé. Szakura kettővel Súja mögött ült az utolsó sorban. Miközben a terem kijárata felé haladt, közvetlenül a Súja előtti padnál úgy tett, mintha csak hozzáérne a barátja, Jamamoto Kazuhiko asztalához, és letett egy papírfecnit. Arra a papírra írhatott rá gyorsan valamit, amire körmölték: „Mi most meg fogjuk ölni egymást.”

Talán csak Súja látta. Legalábbis semmi jel nem mutatott arra, hogy Szakamocsi észrevette. Kazuhiko gyorsan a tenyerébe rejtette a cetlit, és az asztal alatt szorongatta. Súja egy kicsit megvigasztalódott, hogy még nem fordult teljesen a feje tetejére a világ.

Na jó, de mit tartalmazhat az az üzenet? Ezen gondolkozott Súja, miután Szakura elhagyta a termet. A szeme a táblán állapodott meg, Szakamocsi térképén. Lehet, hogy az egyik kódot írta rá, hogy ott várják be egymást? Akárhogy is, az a térkép túlságosan elnagyolt, és egyáltalán nem biztos, hogy a kiosztott térképek is így néznek ki. Akkor talán irányt vagy távolságot adott meg? Aztán meg ha ketten találkoznak, az annyit tesz, hogy a többiekben nem bíznak, és meg vannak róla győződve, hogy mindenki más őket akarja megölni. Mindez pedig egybevág Szakamocsi elméletével.

Súja azon gondolkodott, hogy bár nem lehet tudni, mi a helyzet az épületen kívül, de minden bizonnyal bevárhatja a később kilépőket, és beszélhet velük. A Szakamocsi által felsorolt szabályok szerint legalábbis nem fogják megakadályozni benne. Mindenki gyanakvó és zavarodott, de ha megbeszélik a történteket, kitalálhatnak egy tervet, és Noriko pont utána következik. (Vajon tud járni?) Mimura Sindzsi is utána jön. Szugimura viszont előbb van.

Felötlött benne, hogy üzenetet küldjön Szugimura Hirokinak, de túl messze volt a padja. Különben is, ha valamit elszúr, még úgy jár, mint Fudzsijosi Fumijo.

Hamarosan Szugimura Hiroki került sorra. Mielőtt kilépett volna az elülső tolóajtón, egy fél pillanatra találkozott a tekintete Sújáéval – de csak ennyi történt. Súja mélyet sóhajtott. Csak abban reménykedett, hogy Hiroki talán hasonlóan gondolkodik, mint ő, és kint vár majd rá. Összegyűjthetne még addig másokat is…

Egymás után elindultak azok is, akik eddig hallgattak: Kavada Sógo, Kirijama Kazuo, Szóma Micuko.

Kavada rágózva, háborítatlanul nyugodt arccal ment ki. Rá se nézett Szakamocsira és a Terepszín Trióra.

Kirijama is nyugodt léptekkel távozott. Micuko szintén.

Tényleg, Szakamocsi azt mondta, hogy „Mindenki más szívesen megteszi”. És valószínűleg ezek hárman voltak, akiket az osztály összes többi tagja egyből meggyanúsított, mivel ők a „rosszak”. Mi az nekik, kinyírni másokat azért, hogy saját maguk életben maradjanak?

Sújának az volt a véleménye, hogy ez Kirijamára mégsem vonatkozik. Neki vannak barátai. Holmi haveri körnél jóval stabilabb társaság. Kuronaga Hirosi meg Szaszagava Rjúhei, Cukioka Só, aztán Numai Micuru. Ennek a játéknak a szabályai szerint önmagadon kívül mindenki ellenség, de elképzelhetetlennek tűnt, hogy ezek öten egymásnak menjenek. Súja alaposan megfigyelte, hogy Kirijama távozásakor a körülötte ülők, az ő emberei, furcsamód nyugodt képet vágtak. Igen, elég valószínű, hogy Kirijama valami üzenetet adhatott át a haverjainak. Biztos arról van szó, hogy öten akarnak kimenekülni innen. Kirijamának bőven van akkora ereje, hogy lerázza a kormányt. Viszont ez azt is jelentette, hogy a saját emberein kívül senkiben sem bízik.

Szóma Micukónak is voltak barátai. Ő nem nyújthatott át üzenetet, mert távol volt a padja Simizu Hironóétól és Jahagi Josimiétól. De bárhonnan is nézzük, Szóma Micuko lány. Csak nem fordulhat elő, hogy belemegy ebbe a játékba.

Csak Kavada aggasztotta.

Az osztályban senki sem volt, akit Kavada Sógo barátjának lehetett volna nevezni. Lényegében nem is beszélt senkivel, mióta átkerült az ő iskolájukba. Ráadásul volt benne valami megfoghatatlan. Félretéve a pletykákat, a sebek az egész testén…

Megtörténhet, hogy ő lesz egyedül, aki belemegy a játékba? Ez nagyon is elképzelhető.

Súja persze tudta, ha gyanakodni kezd, biztosan veszteni fog a rendszerrel szemben, ezért azonnal elhessegette a gondolatot, de a lelke mélyén azért maradt egy halvány balsejtelem.

Telt az idő.

A lányok többsége sírva ment ki.

Nagyon rövidnek tűnt, de ha kiszámolja az ember, már majdnem egy órának el kellett telnie. (Kuninobu Jositoki részével, mindössze két perccel kevesebb időre volt szükség.) A lányok, 14., Tendó Majumi eltűnt az ajtó mögött, és Szakamocsi Súját szólította:

– Fiúk, 15., Nanahara Súja.

Súja megfogta a csomagját, és felállt. Egyelőre arra összpontosított, amit azelőtt kell tennie, mielőtt kimenne a teremből.

Nem egyenest ment az ajtóhoz, hanem balra lépett. Noriko hátrafordult, Súját nézte, ahogy közeledik.

– Nanahara! – Szakamocsi feltartott késsel szólt Sújára. – Eltévesztetted az irányt!

Súja megállt. A három katona is a fegyverére tette a kezét. Csomót érzett a torkában, de összeszedte magát, és megszólalt:

– Kuninobu Jositoki a barátom. Hadd zárjam le legalább a szemét! Még Vezérünk értekezéseiben is az áll, hogy adjuk meg a tiszteletet a halottaknak.

Szakamocsi arcán egy pillanatra átfutott a zavar, de végül heherészve leeresztette a kést.

– Rendben. Rendes fiú vagy te, Nanahara.

Súja szinte láthatatlanul felsóhajtott, és újra elindult. Megállt Jositoki holttesténél, amely közvetlenül Noriko padja előtt hevert.

És annak dacára, hogy ő maga kérte, hadd zárja le a szemét, kicsit mégis megtorpant.

Nyakigláb durva eljárása miatt, amivel a halál beálltáról megbizonyosodott, Jositoki leszakadt füle fölött közelről nézve látható volt a halványpiros hús és valami fehér a véráztatta rövid haj között. Tudta, hogy az csont. Mivel a golyók benn maradtak a fejében, Jositoki nagy, csodálkozó szeme még jobban kidülledt. Mintha meglepődött volna, akár egy éhező menekült, amikor ételosztásra kerül sor. Félig nyitott szájából nyál és vér keverékéből álló rózsaszín folyadék csordogált. Az orrüregéből sötét színű vér folyt. Ezek lassacskán a mellkasából kiömlött, feje alatt elterülő óriási vértengerbe torkolltak. Borzasztó volt. Letette oldalra a csomagját, és leguggolt hozzá. Felemelte a hasra dőlt testet. Egyenruhája szövete három helyen kiszakadt a mellén, és feketévé vált. Ahogy Súja átkarolta, hogy felültesse, sugárban jött belőlük a vér, és szétspriccelt a földön. A vékony test ijesztően könnyű volt. Talán mert kifolyt belőle a vér?

Ahogy a karjaiban tartotta Jositoki könnyű testét, Súja lecsillapodott. Azután nem is szomorúság, még csak nem is félelem, hanem düh öntötte el…

Jositoki… Majd én elintézem ezt az ügyet helyetted. Ha a fene fenét eszik is. Ígérem.

Nem volt sok idő. A tenyerével letörölte a barátja arcára tapadt vért, és lezárta szemhéját. Újra lefektette a testét, és keresztbe tette karját a mellén.

Úgy csinált, mintha azzal pepecselne, hogy megint kézbe vegye a csomagját, és Norikóhoz hajolt. Gyorsan odasuttogta:

– Lábra bírsz állni?

Már ennyitől is a fegyveréért nyúlt a Védelmi Erők három katonája, de Súja megbizonyosodott róla, hogy Noriko bólintott. Arcát Szakamocsi és a katonák felé fordítva, kezét alacsonyan tartva, hogy csak Noriko lássa, ökölbe szorította, és a hüvelykujjával a kijárat felé mutatott. Várlak. Kint várlak.

Nem nézett Noriko irányába, de a szeme sarkából látta, hogy Jositoki egykori padja túloldalán Mimura Sindzsi előrefordulva, karba tett kézzel ül, és mintha halványan elmosolyodott volna. Lehet, hogy észrevette Súja intését. Ezzel meg is nyugtatta Súját. Mimura.

Mimurával együtt meg tudunk menekülni, simán.

Ám előfordulhat, hogy valójában Mimura Sindzsi akkor Sújánál sokkal inkább tisztábban látta a helyzetet. Lehet, hogy az a mosoly azt jelentette, hogy „Viszlát, Nanahara, ezzel elintézted magad!”.

Csakhogy ez ott és akkor fel sem merült Sújában.

Továbbment. Mielőtt átvette volna a fekete hátizsákot, kis tűnődés után odalépett Fudzsijosi Fumijo holttestéhez, és neki is lezárta a szemét. Szívesen kihúzta volna a kést is a homlokából, de arról inkább letett.

Amikor kívül került az ajtón, egy kicsit megbánta, mert talán mégis ki kellett volna húznia.

*

A folyosón, amelyre kilépett, nem volt felkapcsolva a lámpa, a hajópadlót a teremből kiszűrődő fény világította meg. Megállapította, hogy a folyosó ablakait is sötét színű fémtáblák fedik, akárcsak a tanteremét. Ezeket biztosan védfalnak szánták arra az esetre, ha a Sújához hasonlóan szökést tervező és ellenállni próbáló diákok megtámadják Szakamocsiékat. Bár ki tudja, végül úgysem lehet majd a közelébe jönni, mert tiltott zóna lesz, amint az utolsó ember is elindult.

Jobbra volt még egy olyan terem, mint az, ahonnan Súja most lépett ki, és azon túl még egy. Azután következik talán a kijárat, egy sötétbe nyíló szárnyas ajtó. Balra pedig a folyosó legvégén volt még egy terem.

Az lehet a tanári szoba? Az ajtaja nyitva volt, és a lámpa is égett. Súja meglátott ott bent, kommersz asztalok előtt, csőlábú székeken ülni egy rakás katonát. Húszat? Harmincat? Nem, legalább annyian lehettek, mint ahányan a 3/b osztályban.

Súja azon törte a fejét, hogy mi lenne, ha a saját zsákjában lőfegyvert találna (volt rá esély, mert a Programról szóló hírekben a vágóeszköz általi halál és a fulladás általi halál mellett mindig bemondták a golyó általi halál következtében elhunytak számát), illetve ha páran várnának rá az iskola előtt, olyanok, akiknek van lőfegyverük.

Lerohanhatnák Szakamocsiékat, még mielőtt a legutolsó ember útnak indul, tehát még azelőtt, hogy ez a terület tiltott zónává válik. De ez a terv máris dugába dőlt. Azon a három fickón kívül, akik Szakamocsival megjelentek, voltak ott más katonák is. Ha jobban belegondolunk, ebben nincs semmi meglepő.

Az egyik katona félrefordult, és a kezében tartott teáscsésze fölött egy pillantást vetett Sújára. Neki is furcsán kifejezéstelen arca volt, mint a másik háromnak a tanteremben.

Súja azonnal megfordult, és a kijárathoz sietett. Kétségek gyötörték. Mindenesetre nincs más lehetőség, össze kell fogni. Jó, de ha kint is vannak katonák, és olyanok a körülmények, hogy nem lehet bevárni a később jövőket?Akkor is…

Gyors léptekkel végigment a sötét folyosón, és kilépett a szárnyas kijárati ajtón. Három-négy fokos kis lépcső következett, lesétált rajta.

Az épület előtt a holdfényben egy kihalt udvar terült el, vagy három teniszpálya kitelt volna belőle. A túloldalán egy erdő volt. Jobb kéz felől kisebbfajta hegy magasodott, balra pedig kitárult a tér, ott egy nagy sötétséget lehet látni. A tenger. Elég messze, bent a tengeren kis fénypontok. Biztos a szárazföld. A Program alapszabálya, hogy abban a tartományban rendezik meg, ahol a kiválasztott diákok iskolája van. Úgy tudta, előfordul, hogy magasfeszültségű kerítéssel körbevett hegyen vagy lebontás előtt álló börtönben tartják, de Kanagava tartományban túlnyomórészt szigeten szokták. Nem emlékszik, hogy látott volna a kanagavai helyi hírekben más helyszínt (ami mindig a játék vége után derül ki a híradóból), mint szigetet. Most is egy szigetet választottak. Szakamocsi nem említette a nevét, de ha megnézi az alakját a térképen, talán kitalálhatja, melyiken vannak. Lehet, hogy van olyan épület, amelyiken ki van írva a sziget neve.

A lenge szellő a tenger illatát hozta. Májusi estéhez mérten alacsony volt a hőmérséklet, de nem elviselhetetlenül hideg. Viszont ha alváskor nem vigyáz, elpazarolhatja az energiáját.

De mindezeken túl sokkal lényegesebb, hogy…

Nem volt ott senki. Katonát nem látott, de reményeivel ellentétben más sem várta kint. Mindenki elrejtőzött valahova, ahogy Szakamocsi javasolta. Még Szugimura Hiroki sem bukkant fel. Csak a tengerillattal kevert szellő fújdogált az udvaron.

A fenébe. Elkedvetlenedett. Ha szétszóródnak, azzal bedőlnek a kormány számításának. Az még hagyján, ha a közeli barátokkal szövetkezik valaki, mint ahogy Ogava Szakura és Jamamoto Kazuhiko, akik minden valószínűség szerint összetalálkoztak valahol, vagy ahogy Kirijama bandája is biztosan tette. De ha egyenként elbújnak, aztán később külön-külön egymásba botlanak, nem lehet kiszámítani, hova vezet majd a kavarodás. És pont a káosz az, ami ezt a játékot mozgásba hozza.

Ez az. Legalább én megvárom a később jövőket. Mindenekelőtt Nakagava Norikót.

Súja hátrafordulva vetett egy pillantást a sötétbe burkolózott iskolaépületre. Mondták, hogy „Aki nem hagyja el azonnal az iskola területét, agyonlőjük”, de a katonák a folyosó túlsó végén lévő szobában nem fordítottak különösebb figyelmet Sújára. Még csak nem is cseverésztek, csak terpeszkedtek a székeiken. A fegyvereik sem voltak a kezükben.

Súja megnyalta a száját, és arra gondolt, hogy mihamarabb el kell távolodnia a kaputól, és újra kinézett.

És akkor észrevette.

Az előbb annyira el volt foglalva a környék pásztázásával, hogy nem nézett a lába elé, ahol valami hevert. Olyan volt, mint egy szemeteszsák.

Azt hitte, valaki otthagyta a csomagját, de aztán rögtön eltátotta a száját.

Nem szemeteszsák volt, és nem is csomag. Az egyik végét szőr borította. Vagyis haj.

Ember volt. Matrózblúzos. Teste kissé összegörnyedt fektében, és nem látszott az arca, de Súja látta már valahol azt az egy ágba font hajat a nagy masnival. Persze, épp három perce kísérte pillantásával, ahogy távozott a teremből. A mozdulatlan test Tendó Majumi (lányok, 14.) volt.

És közvetlenül a vaskos hajköteg mellett Majumi matrózblúza hátából egy húsz centi hosszú, tompa ezüstfényű pálca állt ki ferdén, mint egy tranzisztoros rádió antennája. A bot végéhez négy aprócska vadászgép farokszárny tartozott.

Ez meg… Mi ez?

Igazából azonnal el kellett volna rejtőznie, de a megdöbbenéstől egy pillanatra lecövekelt.

A fejében Szakamocsi Kirijamának adott válasza visszhangzott, miután Kirijama megkérdezte tőle, hogy mikor kezdődik a játék.

„Amint innen kimentetek.”

Nehogy már… Valaki ezt tette volna? Valaki a korábban távozottak közül visszajött, és az épp kilépő Tendó Majumit…?

Amikor idáig jutottak a gondolatai, hirtelen észbe kapott, lekuporodott és körbenézett.

Érthetetlen módon a támadó jelenlétére semmi nem utalt. Amikor Súja egy pillanatig bénultan állt a döbbenettől, semmiféle nyílvessző nem repült felé. Miért? Netán megelégedett annyival, hogy elintézte Tendó Majumit, és lelépett? Vagy ez valami trükk lehet, hogy elhitessék, vannak, akik „játszani” akarnak? Vagy a folyosó végi bagázs tette volna? Viszont ahhoz képest…

Súja azután ráeszmélt, hogy Tendó Majumi esetleg még nem is halt meg. Talán csak súlyosan megsebesült, és elvesztette az eszméletét.

Szóval meg kell nézni…

Ha egy másodperc töredékével később nem vette volna észre azt a „valamit”, és nem húzta volna vissza éppen lépni készülő lábát, ő is biztosan az elsők között esett volna ki ebből a játékból. Tehát…

Éles hang hallatszott, majd egy ezüstszínű tárgy húzott el Súja szeme előtt. Igen… Fentről lefelé haladt, majd a földből egy újabb antenna nőtt ki.

Sújának borsódzott a háta. Ezt most megszívta volna, ha nem a kijárat közvetlen közelében tartózkodik, hogy Norikót bevárja.

A támadó az épület tetején állt.

Fölocsúdott, felkapta a nyílvesszőt a földről, és elfutott jobbra.

Szinte gondolkodás nélkül választotta az irányt, de olyat, amire a támadó feltehetőleg nem számított. Hátrafordult és felnézett.

A földszintes iskolaépület sátortetején a holdfényes ég háttere előtt egy nagy testű, sötét árny állt.

Az… csak nem Kava…

Nem volt ideje végiggondolni. Az árny Súja felé fordította fegyverét. Hogy meglepje támadóját, Súja az árnyra célozva elhajította a nyílvesszőt. A nyílvessző nagyon gyorsan, szép ívet írva repült egyenest az árny felé. Ilyesmire lehet, hogy csak Súja, az egykori baseballzseni volt képes.

Az árny felnyögött, fejéhez kapott, és mintha összegörnyedt volna.

Megingott, és úgy, ahogy volt, leesett.

Súja meghúzta magát, és nézte, ahogy az árny szép kényelmesen lezuhan bő három méter magasságból, és egy puffanással földet ér. Mellette hevert a tárgy, amelyet a kezében tartott.

Súja megnézte a kijáraton kiszűrődő fényben. A diákegyenruhás, hason fekvő nagydarab árny Akamacu Josio volt, aki legelsőként indult el halálra vált arccal. Elveszthette az eszméletét, mert meg se mozdult. A kezétől nem messze egy olyan izé feküdt… Mintha egy puskára íjat szereltek volna – nyilván egy nyílpuska. A lábához esett hátizsák félig nyitva volt, és kilátszott belőle egy köteg ezüstszínű nyílvessző. Súja érezte, hogy elsápad. Semmi kétség, elkezdődött. Legalábbis Akamacu Josio elkezdte. Visszajött fegyverrel a kezében, és megölte Tendó Majumit!

Ekkor észrevette, hogy valaki áll a háta mögött.

Hátranézett, és Norikót látta, aki épp felmérte a helyzetet, és megszeppenve állt. Noriko arcáról újra Tendó Majumira emelte a tekintetét, odasietett hozzá, és megfogta a nyakát. Halott volt. Kétségbevonhatatlanul.

Úgy érezte, az agya sercegve ég, mint valami gyújtózsinór-gombolyag. Mi van akkor, ha más is gondol erre, és egyszer csak visszatér, ezúttal esetleg már lőfegyverrel a kezében?

A játékhoz való hozzáállását máris kénytelen volt megváltoztatni. Tehát erről volt szó. Erről beszélt Szakamocsi, amikor azt mondta, hogy „Amint innen kimentetek”.

Súja felpattant, odament Norikóhoz, és megfogta a kezét.

– Fussunk! Fuss, ahogy csak bírsz!

Futásnak eredt, szinte vonszolva maga után a sebesült lábú Norikót. De merre?…

Nem volt ideje, hogy alapos döntést hozzon. Egyelőre megindult az orra előtt magasodó erdő felé. Először meg kell bújni abban az erdőben… Kis ideig még így tervezte, de erről is le kellett mondania. Noriko jelenlegi állapotában könnyű prédává válnak: nagyon veszélyes ezen a környéken sétafikálni.

Egy csapásra szertefoszlott az a gondolata, hogy bevárja a többieket az épület előtt. Megsürgette Norikót, és bevetették magukat az erdőbe. Fák és bokrok egyaránt nőttek, és a lábuk alatt valami páfrányféleség burjánzott.

Súja visszanézett az épületre, ahol még tizenegyen maradtak (az osztályban huszonegy lány és huszonegy fiú van, és Súja és Noriko számától számítva tizenkét főnek kellett volna maradnia, de Fudzsijosi Fumijót ki kellett hagynia), és arra gondolt, hogy valahogyan figyelmeztetnie kéne őket, de elvetette az ötletet. Valószínűleg ők sem hülyék. Hát igen, nem olyan hülyék, mint ő. Amint kijönnek, menekülnek majd, hogy a lábuk sem éri a földet. Főleg, hogy ott hever Tendó Majumi holtteste. Súja némileg erőlködött, de végül meggyőzte magát erről. Egy pillanatra felvillant még Mimura Sindzsi arca, de azt is elhessegette. Bebeszélte magának, szintén erőszakkal, hogy biztosan van valamilyen módszer, hogy később összefoghassanak. Röviden, egy másodperccel tovább sem akart itt maradni. Csak eszeveszetten, Norikót szorosan átkarolva haladt befelé a rengetegbe. Egy madár rikoltott a közvetlen közelükben, aztán hallani lehetett a szárnycsapásait, ahogy elrepül. Látni nem látták, de nem is volt energiájuk odafigyelni.

*

Akamacu Josio nem sokkal később magához tért. Erősen megütötte a fejét, és elájult: számára szinte olyan volt, mintha mélyen aludt volna.

Először arra lett figyelmes, hogy irtózatosan fáj a feje. Kábult volt. Mi történhetett egyáltalán, túl sokáig számítógépezett tegnap?… Tehát tegnap szombat volt? Vagy inkább vasárnap?… Az azt jelenti, hogy ma hétfő, és iskolába kell menni. Hány óra van egyáltalán?… Tök sötét van még, akkor még… egy kicsit alhatok…

Az ég és a föld derékszögben elfordult, és a látómezejét, ki tudja, miért, egy üres földterület töltötte be. Azon túl az éjszakánál is sötétebb íj alakú árny, egy hegy van.

Ebben a pillanatban minden emléke visszatért. Szakamocsi, Hajasida tanár úr holtteste, az indulás, majd a bodega, ahol meghúzta magát, és egy nyílpuskát fedezett fel a hátizsákjában. Visszajött, látta, ahogy Csigusza Takako (lányok, 13.) kicsit szigorú, de gyönyörű arcán most félelem ült, ahogy atlétikabajnok lábán teljes erővel nekilódult. Nagy nehezen felmászott az épület oldalán lévő kis vaslétrán az iskola tetejére. Míg kapkodva az első nyílvesszőt feszítette a puskába, elszalasztotta Cukioka Sót (fiúk, 14.) is. És…

Körbeforgatta a fejét, és egy matrózblúzos lányt látott heverni.

Josio számára cseppet sem volt meglepő, hogy most az emlékeivel együtt nem a bűntudat tért vissza, hogy megölte egy osztálytársát, hanem a félelem. Ez a félelem jelenleg egy óriási reklámkivetítőben testesült meg, amely a Josio lelkében található elvadult vidéken volt felállítva. Vérrel írott „Kinyírunk!” felirat töltötte ki az egész felületét, és a háttérben az osztálya (akik úgy néztek ki, mintha egy háromdimenziós filmből léptek volna elő) fejszékkel és pisztolyokkal felszerelkezve készült rátámadni Josióra, aki a kivetítő előtt állt.

Persze, az embernek nem szabad megölni az osztálytársát. Aztán fölösleges is erőlködni, mert úgyis mindenki meghal, ha lejár az idő. De ez csak az elmélet. Josio nem akart meghalni. Egyszerűen félt az osztálytársaitól, akik szerinte mind rá fenték a fogukat. Gondolj csak bele, milyen érzés, ha körülötted bérgyilkosok keringenek!…

Így alakult, hogy a leghatékonyabb módszert választotta az „ellenség” számának csökkentésére. Nem a gondolatai, hanem a halálfélelem vezérelte, ami sokkal mélyebbről fakad. Nem mérlegelt, hogy ki ellenség és ki barát. Mindenki ellenség volt. Akkor is mind úgy tettek, mintha nem vennék észre, amikor Szaszagava Rjúhei és társai szívatták őt.

Gyorsan felült. Először is Nanahara Súja már kéznél van. Tényleg, hol van Nanahara Súja?… A nyílpuska! Fel kell venni a nyílpuskát. Hol a nyílpuska?…

Abban a pillanatban a nyakába olyan érzés nyilallt, mintha hátulról megütötték volna egy rúddal.

Josio hasra vágódott. Teste összegörnyedt, feje végigcsúszott a kissé nedves földön, homlokáról és arcáról lehorzsolódott a bőr, de ez őt magát már nem érintette. Amikor eldőlt, már halott volt.

A nyakából hátul egy ugyanolyan ezüstszínű nyílvessző állt ki, mint amilyet ő maga lőtt bele Tendó Majumiba.

Niida Kazusi (fiúk, 16.), aki két perccel később jött ki az épületből, mint Nakagava Noriko, egy darabig csak reszketve állt egy helyben. Az Akamacu Josio mellett heverő nyílpuska meg volt töltve. Elvette ugyan, de lőni nem akart. De abban a pillanatban, hogy Josio felállt, az ujjai a ravasz meghúzásával reagáltak.

Kazusi próbálta valahogy működésre bírni összezavarodott agyát. Hát persze, most innen el kell menekülni, ez az első feladat. Nem törődni Akamacu Josio és Tendó Majumi holttestével, hanem azonnal eltűnni innen. Josiót véletlenül intézte el, de a körülményeket szemlélve világos, hogy Akamacu Josio ölte meg Tendó Majumit. Kazusi pedig nem csinált semmi rosszat.

Olyan fiú volt, akinek mindig jó kifogásai vannak. Ettől az új megközelítéstől zsibbadt agyába most visszatért az élet.

Kazusi leengedte a nyílpuskát, és szinte gondolkodás nélkül felvette Josio nyílvesszővel telt hátizsákját. Elindult, majd megállt, és elvette Tendó Majumi hátizsákját is. Aztán futásnak eredt.

*

Vagy tíz percig futhattak. Súja Noriko köré font karjával jelezte, hogy álljanak meg, és egyúttal vissza is fogta lépteit. Érezte, hogy Noriko a fejük feletti fakoronákon átszűrődő homályos holdfényben az arcát nézi. Lényegében csak kettejük lihegésének hangja töltötte ki a teret, de Súja igyekezett hegyezni a fülét, hogy ezen a hangörvényen át másféle hangokat is kiszűrjön a körülöttük terjengő sötétségből.

Semmi nesz nem utalt arra, hogy valaki követte volna őket. Szaporán kapkodták a levegőt, és nem volt idő, hogy kifújják magukat, de egyelőre úgy tűnt, egy kicsit fellélegezhetnek.

A jobb válla roppant egyet, ahogy letette kettejük csomagját. Mozgáshiány. Az elektromos gitár nehezebb ugyan, mint a baseballütő, viszont nem kell egyfolytában lengetni. Ezek után kezét térdére támasztva megpihent egy kicsit.

Norikót leültette a sötétbe burkolózó bozótba. Még egy ideig figyelte a környező hangokat, majd leült Noriko mellé. Halk recsegés jelezte, hogy valami vaskosabb fűféle kilapul a feneke alatt.

Úgy érezte, mintha rengeteget futott volna, pedig ha azt vesszük, hogy a bozóton át cikcakkban, ráadásul hegynek felfelé haladtak, megeshet, hogy alig néhány száz méterre távolodtak csak el az iskolától. De legalább az épületből kiszűrődő mesterséges fényeket nem lehetett már kivenni. Nem tudta, hogy a hegy lankás lejtői vagy a sűrűn nőtt fák miatt, de pillanatnyilag úgy érezte, hogy annál kevésbé vannak veszélyben, minél mélyebb a sötétség. Hirtelen döntés volt, de mindenképpen biztonságosabb, mint kimenni a nyílt tengerpartra.

Norikóra nézett, és suttogva kérdezte:

– Jól vagy?

– Igen – válaszolta halkan, és bólintott.

Súja szívesen elüldögélt volna még egy darabig, de nem lehetett. Kinyitotta a neki osztott hátizsákot. Beletúrt, és egy feltehetőleg vízzel teli palack mellett egy hosszúkás, kemény tárgyat tapogatott ki.

Kivette. Tapintásra bőrből készült tok és egy abból kilógó, bőrrel bevont markolat. Egy katonai kés volt. Szakamocsi azt mondta, hogy fegyver van benne, de ez lenne az? Még egy kicsit turkált a hátizsákban, de egy zacskó kenyéren és egy elemlámpán kívül nem talált mást.

Kipatentolta a tokot, és kihúzta a kést. Miután megállapította, hogy körülbelül tizenöt centis éle van, és tulajdonképpen még hasznos is lehet, visszatette a tokba, és anélkül hogy visszazárta volna, a tokot betűzte nadrágja övébe. Az egyenkabát legalsó gombját kigombolta, hogy bármikor elérhesse a markolatot.

Odahúzta Noriko hátizsákját, és kérdés nélkül kihúzta a cipzárt. Nem illik egy lány holmijában nézelődni, de ezt a csomagot nem Noriko pakolta össze.

Egy idétlen dolog került elő. Egy V alakban meghajlított, negyven centi hosszú bot. Kemény, sima fafelülete volt. Ez az úgynevezett bumeráng lehet. A bennszülöttek által harcra, illetve vadászatra használt dobószerszám. Egy ausztrál falusi vadászbajnok el tudna intézni vele, mondjuk, egy náthától legyengült kengurut, de ők mi a fenéhez kezdjenek vele? Súja sóhajtott, és visszatette a bumerángot Noriko hátizsákjába.

Haldokló betegéhez hasonló légzése végre lecsillapodott.

– Kérsz vizet? – kérdezte Norikótól.

– Egy kicsit – bólintott Noriko.

Súja elővette a saját táskájából a műanyag üveget, kicsavarta és megszagolta. Egy kicsit kiöntött a kezére, és óvatosan megkóstolta. Ivott még egy kortyot, megállapította, hogy nincs benne semmi rendkívüli, majd odaadta Norikónak. Noriko elvette, és tényleg csak egy kortyot ivott. Nyilván tisztában van vele, milyen értékes lehet majd a víz. A palack jó, ha megvan egyliteres, és fejenként csak kettőt adtak belőle. Szakamocsi mondta, hogy a telefonokat nem lehet használni, de mi a helyzet a vízvezetékkel?

– Mutasd a lábad! – mondta Súja. Noriko bólintott, és lassan kinyújtotta a szoknyája alá hajlított bal lábát. Súja kivette a hátizsákjából a zseblámpát, és vigyázva, hogy ne szóródjon szerteszét a fény, a tenyerével ellenzőt tartva megnézte Noriko lábán a sebet.

A seb a vádli külső felén volt. Fentről lefelé, egy centi mélyen és vagy négy centi hosszan kiszántódott hús. A seb széléből a hús rózsaszínje mellett még vékonyan csordogált a vér. Ezt a sebet igazából össze kellene varrni.

Súja hamar lekapcsolta a zseblámpát, és a hátizsák helyett most a saját sporttáskáját húzta maga elé. Bourbon whiskyvel telt laposüveget és két tiszta kendőt vett elő, amelyeket a kirándulásra tartalékba hozott, majd kinyitotta a kulacsot.

– Kicsit fájni fog.

– Kibírom – válaszolta Noriko, de amikor Súja a palackot megdöntve whiskyvel fertőtlenítette a sebét, egy picit felszisszent. Súja az egyik kendőt összehajtogatva tette a sebre, a másikat kinyitva és hosszúkásra hajtva kezdte erősen rátekerni, géz helyett. Egyelőre arra legalább jó lesz, hogy megállítsa a vérzést.

Úgy-ahogy feltekerte a kendőt, és jól meghúzta, majd megkötözte a végét.

– A fenébe! – mormogta maga elé.

Noriko halkan rákérdezett:

– Nobura gondolsz?

Súja a fogát csikorgatta.

– Rá. És Akamacura. Rájuk meg mindenkire. Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem tetszik.

Súja Norikót nézte, miközben a keze tovább mozgott. Majd visszafordította a tekintetét, és befejezte a kendő kötözését. Noriko megköszönte, és elhúzta a lábát.

– Majumival… azt Akamacu… – Noriko hangja megremegett – tette, ugye?

– Igen. A kijárat fölött rejtőzött, aztán leesett, mert megdobtam a nyílvesszővel.

Súja elgondolkodott ezen, majd végül ráeszmélt, hogy Akamacu Josiót otthagyták, ahogy volt. Az előbb még szinte tudat alatt arra gondolt, hogy egy darabig nem fog felkelni, mert elvesztette az eszméletét, de… Az is lehet, hogy rögtön magához tért. Utána pedig kezében a nyílpuskával felmehetett a tetőre, és folytathatta a gyilkolást.

Már megint túl jóhiszemű voltam? Meg kellett volna inkább ott helyben ölnöm?

Ekkor észbe kapott, és karóráját a holdfénybe tartotta. A hazai Hattori Hanzó Óragyár terméke, egy régi típusú búváróra. (Mint a legtöbb holmiját, ezt is az intézeten keresztül kapta.) Két óra negyven múlt. Mostanra már mindenki elhagyta a termet. Ha maradtak is még, maximum ketten vagy hárman lehetnek. Ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy mi lett utána Akamacu Josióval. Legalábbis Mimura Sindzsi már… Vele biztosan nem fordulhat elő, hogy Akamacu intézze el. Ebben Súja nem kételkedett. Szóval Mimura Sindzsi is biztosan elindult már.

Súja megrázta a fejét. Most már tiszta hülyének tartotta magát, hogy azt akarta, gyűljenek össze mind, és találjanak ki valamit együtt.

– Nem hittem, hogy képes ilyesmire. Nekiáll a többieket öldösni, hogy maga életben maradjon. Én is tudom ennek a játéknak a szabályait, de azt nem gondoltam volna, hogy lesz olyan, aki tényleg be is tartja.

– Ez lehet, hogy nem egészen így van – mondta Noriko.

– Hogyhogy?

Súja Noriko arcába bámult, bár nem volt elég a holdfény ahhoz, hogy jobban megnézze.

Noriko folytatta:

– Te is tudod, hogy Akamacu mennyire félénk. Szerintem csak félt. Tuti. Még jó, mert senki sem tudhatja, ki támad rá. Akamacu talán meg volt győződve róla, hogy mindenki neki fog esni. Biztos nagyon félt. És azt hitte, ha nyugton marad, csak leöleti magát.

Súja Norikóhoz hasonlóan egy közeli fatönknek dőlt, és kinyújtotta a lábát.

Aki fél, az lehet, hogy belemegy az öldöklésbe – maga a gondolatmenet megfelelt annak, amit Súja gondolt, csak ő végig azt hitte, hogy aki fél, az mindenekelőtt elbújik. Persze simán előfordulhat, hogy ha sokkal jobban be vagy ijedve, te magad mész mások ellen.

– Azt mondod?

– Igen – bólintott Noriko. – Persze mindenképp durva, hogy még csak meg sem bizonyosodott róla. – Egy darabig egyikük sem szólt egy szót sem.

Aztán Sújának eszébe jutott valami.

– Akkor ha Akamacu látta volna, hogy ketten vagyunk, nem támadt volna ránk? Ha ketten vagyunk, az azt bizonyítja, hogy nem akarunk beszállni.

– Hát igen, könnyen lehet.

Erre Súja elgondolkodott egy kicsit. Ha Akamacu is csak egyszerűen gyanakvóvá vált, ahogy Noriko mondja, akkor…

Akkor ott azt hitte, hogy van, aki kedvet kapott a játékhoz. Ezért menekült el. Pedig lehet, hogy nem is úgy van. Megölni az osztálytársait – ki lenne képes ekkora ökörségre egyáltalán? Viszont ebben az esetben nem kellett volna megvárnia ott a többieket? Függetlenül attól, hogy mit kezd Akama­cu­val?

Mindenesetre ez már lezárt ügy volt, akárhonnan is nézte. Ha most visszatérnének is, mire visszaérnek, már mindenki elindult… Meg aztán tényleg így van vajon? Akamacu tényleg csak be volt ijedve?

Már semmit sem értett.

– Noriko, figyelj csak!

Noriko felnézett.

– Te mit gondolsz erről? Én… az előbb úgy voltam vele, hogy veszélyes lenne, ha van még olyan alak, mint Akamacu, és mindenekelőtt el akartam távolodni az iskolától. De ha ő is csak beijedt… Szóval szerinted van olyan, aki komolyan belemegy egy ilyen játékba?… Én arra gondoltam, hogy nem lehetne-e összegyűjteni mindenkit, és kimenekülni ebből a rohadt játékból. Szerinted lehetne?

– Mindenkit?

– Igen.

Noriko elhallgatott, és felhúzta a térdét.

– Milyen borzasztó egy alak vagyok – mondta aztán.

– Hogy?

– Tiszta gáz. Jukie például…

Noriko az osztálytitkár, Ucumi Jukie nevét hozta elő. Súja is általános iskolás koruk óta ismerte a lányt.

– Azokban megbízom, akikkel mindig együtt vagyok… Azt hiszem… De a többiekben nem. Nem tudnék velük lenni. Te nem így vagy vele? Nem tudom, hogy igazából mit érzett Akamacu, de én is félek mindenki mástól. Csak most jöttem rá, hogy nem tudok semmit a többiekről. Valójában milyen emberek? Mert… nem láthatsz bele mások lelkébe.

„Nem tudok semmit a többiekről.”

Súja úgy gondolta, Norikónak igaza van. Egyáltalán tudok valamit azokról, akikkel együtt vagyok napközben az iskolában? Súja hirtelen megint úgy érezte, hogy van ellenség.

Noriko folytatta:

– Ezért én… én biztos, hogy gyanakodnék. Ha valaki nem olyan, akiben kellően megbízom, gyanakodni kezdenék rá, amikor együtt vagyunk, hogy nem akar-e megölni.

Súja sóhajtott. Milyen értelmetlen játék. Viszont túl jól van kitalálva. Végső soron nem lehet akárkit bevenni a csapatba, ha nem tudsz teljesen megbízni benne. Lehet… megeshet, hogy mondjuk, elvágják a torkod, amíg alszol. Most nemcsak önmagáról volt szó, hanem Norikót is veszélybe sodorná. Hát igen, magától értetődik, hogy akik előbb indultak, mind azonnal leléptek. Logikus.

– Várj! – mondta Súja, mire Noriko felkapta a fejét. – Ez viszont azt jelenti, hogy attól, ha mi ketten együtt vagyunk, nem biztos, hogy nincs bennünk ellenséges érzés. Engem is meggyanúsítasz majd egyszer, hogy nem akarlak e megölni téged.

Noriko bólintott.

– Igen, és te is meggyanúsítasz engem, ugyanúgy. Ha ketten vagyunk, talán nem fordul az illető ellenünk, de lehet, hogy nem szívesen lenne velünk, még ha kérnénk is. Bár személytől függ.

Súja nyelt egyet.

– Félelmetes.

– Igen, nagyon félelmetes.

Végül is lehet, hogy helyes volt elmenekülni az iskola elől. Legalábbis neki az volt a fontos, hogy Nakagava Norikót, a lányt, akit Jositoki szeretett, épségben kimentse innen. És most Nakagava Noriko itt van mellette, ezért már ennyivel is meg lehetne elégedve. A legbiztonságosabb módszert választotta. Ám…

– De én… – mondta – azt akartam, hogy legalább Mimura csatlakozzon hozzánk. Ő biztos kitalálna valami értelmeset. Mimura miatt még te sem aggódnál, ugye, Noriko?

– Persze, hogy nem – mondta Noriko. Mivel gyakran beszélgetett Sújával, bőven volt alkalma Mimura Sindzsivel is szót váltani. És…

Sújának eszébe jutott, hogy Sindzsi állította fel Norikót, neki pedig jelzett, hogy higgadjon le. Ha belegondol, hogy ha Sindzsi ezt nem tette volna meg, és ők ketten nem tértek volna magukhoz a kábulatból, akkor mindkettőjüket lelőhették volna, mint Jositokit.

Noriko elgondolkozott azokon az eseményeken, amelyeken keresztülmentek, és halkan megszólalt:

– Nobu… Meghalt.

– Ühüm – Súja is halkan válaszolt valamiért. – Hát igen.

Azután mindketten újra hallgattak egy ideig. Beszélhettek volna az emlékeikről, de valahogy nem illett ide, és Súját túl közelről érintette Jositoki halála, mintsem hogy felszínesen tudott volna róla beszélgetni.

– Mihez kezdünk mostantól?

Noriko lebiggyesztett szájjal szótlanul billentette oldalra a fejét.

– Nem tudnánk Mimurát meg a többi megbízható embert valahogy összeszedni? – folytatta Súja.

– Az… – Egy darabig úgy tűnt, hogy Noriko gondolkodik, de aztán nem szólalt meg többet.

Az igaz, hogy Súja maga sem tudott rájönni, hogyan lehetne megvalósítani. Legalábbis akkor ott nem.

Megint sóhajtott egy mélyet.

A fejük feletti ágak között látszott a holdfénytől fáradtszürke ég. Valószínűleg erre mondják, hogy nyakig ülni a csávában. Ha mindenki barát lenne, kiáltozva járkálhatnának. Csakhogy most ez egyenlő lenne azzal, hogy felszólítják az „ellenséget”, ölje meg őket. Persze annyit tehet, hogy imádkozik, ne legyen ellenség. Be kellett látni, hogy ő is fél.

Aztán eszébe jutott valami. Visszafordult Norikóhoz, és meg is kérdezte:

– Tőlem nem féltél?

– Mi?

– Nem gondoltál arra, hogy meg akarlak ölni?

Nem látszott jól, mert csak a holdfény világított, de mintha Noriko szeme elkerekedett volna.

– Te nem tennél ilyet.

Súja egy kicsit elgondolkodott, és csak azután szólalt meg.

– Nem láthatsz bele az emberek lelkébe. Te mondtad az előbb.

– Dehogynem, azt tudom, hogy te biztosan nem csinálsz ilyet.

Súja belenézett Noriko arcába. Az arcáról valószínűleg fáradtságot lehetett volna leolvasni.

– Tudod?

– Igen, tudom… – Noriko egy pillanatra megszakította a mondandóját, de aztán folytatta – mert… már régóta figyellek.

Normális körülmények között vagy akár a jelenlegitől épp csak kicsivel romantikusabb helyzetben talán valamivel szabatosabban fogalmazott volna.

Mindenesetre ez Sújának eszébe juttatott egy világoskék borítékban, ismeretlen feladótól érkezett szerelmes levelet. Asztalfiókjába volt bedobva egy áprilisi napon. Nem ez volt az első alkalom, hogy ő, a Kölyökliga volt beállózsenije, vagy ahogy jelenleg nevezi magát (néha mások is őt), a Siroivai Középiskola rock’n’roll sztárja, szerelmes levelet kapott. De ez a többi levélnél mélyebb benyomást tett rá, és meg is őrizte. Talán azért, mert megtetszettek neki a versszerű mondatok. Úgy kezdődött, hogy „Nem kell, hogy igaz legyen, nem baj, ha csak álom, de fordulj meg, kérlek. Nem mese, nem álom, hogy egy nap mosolyogni láttalak. Lehet, hogy becsaptam magam, lehet, hogy álmodtam, amikor azt hittem, mosolyod nekem szól, de nem lehetett tévedés, nem lehetett álom, amikor nevemen szólítottál”. Majd így folytatódott: „Soha nem volt tévedés, és soha nem volt álom, hogy szeretlek téged.”

Noriko küldte azt a levelet? Súja emlékezett, hogy az írás hasonlított Norikóéhoz, és ez a költői megfogalmazás is közel állt hozzá… Vajon tényleg?

Sújában egy pillanatra felötlött, hogy most rákérdezzen a levélre, de nem tette meg. Nem túl alkalmas rá az idő, és nincs is joga ilyen témát felhozni, lévén, hogy ő maga Sintani Kazumi után futott. Egy olyan lány után, aki a világoskék boríték szavaival élve nem fog „megfordulni” a kedvéért. A többi lány meg persze ez a szerelmes levél sem izgatta különösebben. És most számára „a lány, akit Kuninobu Jositoki szeretett”, volt a fontos, az, hogy őt megvédje. Most nem arra kellett rájönnie, hogy ki az, akinek ő tetszik.

Megint Jositoki valamikori szégyenlős arckifejezése jutott eszébe. „Súja, van egy lány, aki tetszik nekem.”

Most viszont Noriko kérdezett.

– Te nem félsz tőlem? Miért segítettél nekem?

– Hát mert…

Súja megint gondolkozott egy pillanatot. Hogy beszéljen-e Jositokiról. „Te vagy az a lány, akit a legjobb barátom szeretett. Ezért muszáj segítenem neked. Ez csak természetes.”

Ezt sem tette meg. Ez olyasmi, amit majd egyszer kényelmesen meg kell beszélniük. Ha lesz „majd egyszer”.

– Megsérültél. Nem hagyhattalak magadra. És benned legalább megbízom. Ha valaki nem bízik egy olyan helyes lányban, mint te, az magára vessen.

Noriko mintha halványan elmosolyodott volna – kis igyekezettel Súja is magára erőltetett egy viszontmosolyt. Megnyugtató volt, hogy a borzalmas körülmények ellenére még képesek egymásra mosolyogni.

– Azért szerencse, hogy legalább mi ketten együtt vagyunk – mondta Súja.

– Aha – bólintott Noriko.

De… most meg mihez kezdjenek?

Súja mindenesetre elkezdte összepakolni a csomagokat. Még ha megpihennek is egy ideig, hogy kigondoljanak valamit, akkor is jobb egy jól szemmel tartható hely. Nem tudhatja, mire készülnek mások. Nekik legalábbis észnél kell lenniük. Ez igazi kihívás, bármilyen hülyén hangzik is.

Elöl hagyta a térképet, az iránytűt és a zseblámpát. Ez lesz minden idők legborzasztóbb tájfutása – suhant át agyán a gondolat.

– Bírsz még gyalogolni?

– Igen.

– Akkor menjünk még egy keveset. Keressünk egy nyugodt helyet.

[Maradt 38 fő]

< 2. rész

4. rész >